A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-05 / 32. szám
__________________________ SHELBY GRANT Valamiről megfeledkezett — Drágám, légy olyan kedves és gépeld át ezt az oldalt. A darab némi kozmetikázásra szorul — mondta Edmond O'Hara, az ismert filmíró és színpadi szerző a nejének. — Megint változtattál a szövegen? — Ez rossz húzás, öregem — jegyezte meg Wes Hartley. A majdnem kétméteres óriás röhögött. Mielőtt befutott volna Edmond hathatós közreműködésével, másodrangú mozifilmekben útonállókat alakított, olyanokat, akik már az első percekben a fűbe harapnak. — Mindössze egy oldalról van szó. Szeretném tőletek hallani ezt a dialógust. Tudom, tudom, Wes barátunk a repülőtérre siet, de gyorsan megleszünk. Hozom a magnetofont. Edmond felszaladt a lépcsőn, az emeleten azonban megtorpant. A szalonban — csend. Edmond tudta, hogy egymás karjaiban vannak. Ettől a gondolattól eltorzult az arca, de türtőztette magát. — Ez a darab kulcsjelenete — mondta lázasan, amikor visszatért a szalonba, hóna alatt a magnóval. — Csak egyszer mondjátok el a szöveget, de úgy, olyan átéléssel, mintha színpadon lennétek, a nagyközönség színe előtt. Te, Wes, borzalmas állapotban vagy, és ezzel a papírvágó késsel megölöd a nejedet... Wes tenyerébe úgy illett a kés, mint koporsóba a hulla. — Vima, te halálra rémültél — folytatta az író. — Kérlek, hacsak lehet, hisztéria nélkül. Szépen, tisztán, folyékonyan, de átéléssel olvassátok be a szöveget a mikrofonba. Vigyázat, felvétel! "Más szóval, nem akarsz velem jönni? Pedig megígérted, hogy az enyém leszel, csak az enyém! — mondta Wes érdes hangon. "Ne nézz így rám. Félek tőled" — válaszolta Vima. "Hát milyen szemmel nézek rád? Azok után, amit velem tettél? Kedves legyek hozzád? Összetörted a szívemet!" "Meg kell értened a helyzetet. Nem tehetem meg, nem hagyhatom el. Ezzel a halálba kergetném..." "Tegnap másképp beszéltél. Mitől reszketsz? Van valakid?" "Ha nem leszel az enyém, nem lehetsz az övé sem. Ez a kés megoldást ad mindenre! így... és így... egyszer... és még egyszer... és még egyszer!" Edmond kikapcsolta a magnót. A szöveget szalagra vette. Edmond ezután elbúcsúzott a színésztől. Virna látszólag unottan homlokon csókolta a szeretőjét. Az iró átsietett a másik szobába. Onnan viszszatérve egy felöltőt tartott a kezében. — Még egyszer átgondolom a dolgokat — mondta Vimának. — Séta közben, az erdőben újabb és újabb ötleteim támadnak. Viszlát, szívem! Edmond magához rántotta Vimát, majd felkapta a papírvágót, amit a színész az íróasztalon hagyott, és kétszer beledöfte a neje szívébe. Ezután újra bekapcsolta a magnót. A masina zúgott, az író nesztelen léptekkel elhagyta a házat. A szalag tovább forgott. Az író beült a gépkocsijába, és lehajtott a faluba. A cukrászdában süteményt vásárolt, majd megfordította a volánt. Hazafelé tartott. A lakásban elégedetten vigyorgott. Minden olajozottan megy, gondolta magában. író volt, de értett a színészkedéshez is, vagyis pontosan tudta, hogy hasonló helyzetben mit tesz az ember. Most várni kell türelmesen. Valamelyik rendőr majd észreveszi, hogy a magnetofon be van kapcsolva. Nem tévedett. — Ön tudta, hogy ez be volt kapcsolva? — Én nem dolgozom vele, felügyelő úr... Azaz tegnap új szalagot tettem a gépbe... Ez azt jelenti, hogy minden rajta van a szalagon? — Ismeri ezt az embert? — kérdezte a nyomozó, miután kétszer is lehallgatták a felvételt. — Nem, ez lehetetlen. Ez Vima és Wes! Az én Vimám és az a tehetségtelen ripacs... A nyomozó kituszkolta az írót a szobából. Sokáig hallgatott és mereven a magnót nézte. Cigarettára gyújtott, sétált egyet a szobában, és újra visszatért a készülékhez. Az orvoshoz fordult. — Valamit nem értek, valami nem stimmel. Maga, doktor úr, azt állítja, hogy a holttesten két szúrás nyomát találta? — Igen. — Háromnak kell lennie! Figyelmesen hallgassa végig a felvételt! — A nyomozó bekapcsolta a magnót. Újra meghallgatták Wes hangját: "így... és így... egyszer... és még egyszer... és még egyszer!" A detektív bekopogott a hálószoba ajtaján. O’Hara azonnal ajtót nyitott, s rosszat sejtve megkérdezte: — Mi történt? — Letartóztatom, mert megölte a nejét. Egy kis hibát vétett a mester. Ha pontosan követi a darabjának utasításait, akkor egy szúrással többet találunk a holttesten. A színdarabjában nincs logika, mester. Logika nélkül pedig nem volna szabad színdarabot írni!... Babcsépelés Nyárutó volt, szép napsugaras nyárutó. A kertekben mézesen, betelten sütkéreztek a gyümölcsök, a mezőn dagadtan hasalt a tök, lankadtan pihegett a krumpliszár, s már zsákokba szedték a csörgő héjú babot. Házunk folyosóján is ott hevert néhány zsák hüvelyes bab. Nagyanyám kicipelt a folyosóról két zsákkal az udvarra, s a leterített ócska ponyvára öntötte. Már eléggé száraz volt a héj, csirgett-csörgött, ahogy nagyanyó eligazgatta a ponyván. Elégedetten nézegette a teli ponyvát, majd elővette a sulykot, és a babot elkezdte kiverni héjából. Csettintett egyet, s elismerően mustrálgatta a fényes babszemeket, amelyek egymás után potyogtak a ponyvára. Jó termés volt az idén, nem verte el a ragya a föld ajándékát, a jól fejlett szemek szinte mosolyogtak. Szorgalmasan munkálkodott anyóka, csak úgy visszhangzott az udvar a sulykolástól. Közben énekelgetett, régi-régi nóták röppentek fogatlan szájából. A sulyok buffogására meg a nóta szavára futott át a szomszédból az ötéves Marika, hogy elnézze a babcsépelést. — Mit csinálsz? — kérdezte nagyanyótól. — Babot csépelek — felelte az öregasszony. — Látom — bólintott a kislány. — Ha látod, mért kérdezed? — évődött vele mamaka. — Csak úgy. — Csak? — Csak. — Hát akkor nézd meg, hogyan csinálom. Ha nagyobb leszel, te is megpróbálhatod. — Jó. A kislány letelepedett a ponyva sarkába, markába szorított néhány babszemet, aztán visszacsorgatta a többi közé. — Nehogy az orrodba dugd valamelyiket, mert belédagad — figyelmeztette nagyanyó. — Dehogy — felelte a kislány. — Csak játszogatok velük, olyan szépek. Nagyanyó bólintott s örült, hogy föltámadt a szellő, legalább elfújja a törmeléket. Vidáman ütögette-veregette a nagy halom babhüvelyt, dúdolgatott hozzá, s néha-néha szellentett egyet. Marika meg játszott a babszemekkel, ám egyszerre csak elfintorította az orrát. Gyorsan fölugrott és nagy léptekkel indult a kapu felé. — Hová sietsz, Marikám? — kérdezte nagyanyó. — Haza. — De hát miért? — Mert nálatok oly büdös szél fúj. D. Gy. 26
