A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-01 / 27. szám
Albertini Béla: A Sarló szociofotós vonulata E nem is könyvet, inkább csak könyvecskét nem minden megilletődöttség nélkül veszi kezébe az értő — a Sarlómozgalom tevékenységét többé-kevésbé ismerő — olvasó. Olyan, ma már szinte legendás hírű nevekkel találkozik lapjain, mint Blüh Irén, Brogyányi Kálmán, Földi Rózsi (Rosie Ney), Moholy-Nagy László, Peéry Rezső, Terebessy János stb. S a képmellékletek sorában felfedezheti Tóth Vilmos, Földi Rózsi, Blüh Irén, Szélpál Árpád és Stroh Frigyes húszasharmincas évekbeli szociofotóit — ha csak többszörös reprodukcióban is, amire egy szerkesztői megjegyzés figyelmeztet (a képek technikai minőségének értékelésekor ez a tény ugyanis korántsem elhanyagolható). S bár a szakember — a magyar szodofotó történetének egyik legavatottabb ismerője, Albertini Béla — sokszor szinte védőügyvédi pozícióba helyezkedik, hiszen a Sarló szociofotósai kivétel nélkül baloldaliak, sőt kommunisták (Id. Blüh Irén) voltak, e "pozícióra" tulaj-18 A HÉT donképpen semmi szükség, hiszen a szociofotó lényegében baloldali: a gazdagok fényűzéséről készített felvételek aligha minősíthetők "szociofotónak". "A sarlósok nem a fejlett sztálinizmus ismeretében, hanem zömükben naiv hittel, a társadalom alávetettjei iránt érzett részvétből, javítási vágyból választották az ismert utat (s tértek le róla sokan, mikor látták, merre is vezet)" — állapítja meg Albertini, a "védőügyvéd". A szakember Albertini aztán leszögezi a fotótörténeti tényt, hogy "a sarlós szociofotós tevékenységben érvényesített szakmai szemlélet lényegében azonos irányú volt a fényképezés, a fotóművészet világszerte bekövetkezett fejlődésével". A könyvecske mondanivalójának ez a lényege. A józan "parasztésszel" gondolkodó ember különben sem igen tudja elképzelni, hogyan érvényesülhetnek "sztálinista mozzanatok" egy fényképen, amennyiben az tényleg a valóságot ábrázolja (s ezért is hívják "szociofotónak"). A sarlós szociofotós eredményeknek egyébként Albertini Béla szerint sincs szükségük védőügyvédre.-ver-Friderika-show Új magyar popsztár születésének történetéről számolt be az a zenés portréműsor, amely május utolsó napján került a képernyőre. Álig néhány hónappal ezelőtt, 1994 februárjában találkozhattunk vele először a Táncdalfesztiválon, s a 22 éves fiatal és főleg nagyon tehetséges Bayer Friderika nevét azóta — egyik napról a másikra — az egész ország megtanulta, a dublini Eurovízió Dalfesztiválon pedig öreg kontinensünk többmillió lakosának szívébe is belopta magát. De ki ő, honnan jött ez az üstökösként feltűnt, őzike tekintetű, sokak szerint Dómján Editet idéző leány? Ezt kívánta felfedni a nézők előtt — Friderika első nagylemeze megjelenésének előestéjén — a Vágó István vezette 30 perces műsor. Megtudtuk, hogy Erzsébetvárosból, egy körfolyosós bérház harmadik emeletéről indult, a zenei általános befejezése után kezdett énekelni, s komolyan készülni erre a könnyűnek nem nevezhető pályára. A-kategóriás énekes minősítést szerezve egy évig a Halászbástyán, majd a Grand Hotel Hungáriában dolgozott. A táncdalfesztivál apropóján — egy szerencsés véletlennek köszönhetően — találkozott Jenei Szilveszterrel, a Kinek mondjam el vétkeimet című győztes dal zeneszerzőjével és szövegírójával, aki első nagylemezének az anyagát is írta, illetve szerezte. Hogy Friderika ma már saját albummal is rendelkezik, azt elsősorban az EMI-Quint lemeztársaság képviselőjének, Bors Jenőnek köszönheti, aki csalhatatlan érzékkel tapintott rá az ifjú énekesnő hangjában és előadói kvalitásaiban rejlő lehetőségekre, s 3 évre szóló szerződést ajánlott számára, legalább 3 szólólemez megjelenését ígérve. Az első azóta már a boltokba is került. Szinte valamennyi szám a fesztiváldal hangulatát idézi, lehetőséget adva az előadónak, hogy különböző stílusokban is megmérettessék. Friderika a hétköznapi életben továbbra sem szeretne sztár lenni, csupán a színpadon kíván egyre többet teljesíteni. Ezt bizonyította Dublinban is, ahol mint hazai győztes először képviselhette Magyarországot a rangos sokévtizedes hagyománnyal bíró dalversenyen. Az előkelő negyedik helyet elérve 1995-re is kiharcolta egy újabb magyar dal elhangzási jogát. Az új album hanganyagából is ízelítőt adó műsorban a családtagok zenei ízlése kapcsán Bródy János is szerepelt, aki e páratlanul sikeres pályakezdéshez gratulált ifjú pályatársának. Zsebik Ildikó III. Richard, te csirkefogó! "York napsütése rosszkedvűnk telét Tündöklő nyárrá változtatta át" Igen, igen: itt is tündöklő most a nyár, ilyenkor a nudista strandon kellene heverészni, a zöldvizű tó partján, ehelyett e sorok írója moziba megy, megnézni III. Richárdot Laurence Olivier-vel a címszerepben. A moziban kevesen vannak, ez nem csoda, de nem is baj, szeretem egyedül nézni a filmeket. Most viszont olyan szerencsétlenül vettem magamnak mozijegyet, hogy épp egy fiatalasszony mellé kerültem, ami megintcsak nem volna baj, mert elég csinos, formás asszonyka, láttam őt, mielőtt eloltották volna a villanyt, de nagyon utálja III. Richárdot (vagyis Rikardot, ahogy ő mondja). — Juj, hát láttatok már ilyen gazembert? — visítja el magát, és alaposan oldalbavág a könyökével, amikor "Rikard" bemutatkozik: "Én ilyen fuvolázó békekorban Nem is tudok egyébbel szórakozni, Mint hogy a napon nézem árnyamat És csúfságomat magam magyarázom: Én, mivel nem látszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e csevegő időt — Úgy döntöttem, hogy gazember leszek" — Hallottatok már ilyet? — kiáltja szomszédnőm, és újra oldalbadöf a könyökével — hát nem most kéne rögtön megfojtani? — De hiszen ez csak játék! — igyekszem lecsillapítani, mert észreveszem, hogy a moziközönség egy része dühösen forgatja felénk a fejét (hiszen a fiatalasszony magyarul kiabál). — Miféle játék ez te, ne idegesíts! Hiszen ez a csirkefogó mindenkit legyilkoltat maga körül...! Már tizedszer látom ezt a filmet, és mindig ugyanazt csinálja: gyilkol, gyilkol, gyilkol. Rosszabb ez, mint Hitler...! Már csak az utolsó jelenetre emlékszem, amikor Richárd ezt ordítja: "Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!" És a szomszédnőm utoljára szúrja bordáim közé a könyökét: — Ne adjatok neki lovat! — visítja —, dögöljön meg a csirkefogó! Örökké élni Ezt még a rádióban hallottam: Amerikában bíróság ítélkezett öt terrorista felett, akik tavaly (nem emlékszem, hol) vad merényletet követtek el. Több ezer volt a sebesült. Nos a tisztelt bíróság nem volt kíméletes: egyenként 240 (kettőszáznegyven) év börtönbüntetésre ítélte őket. No jó — tűnődök álmatagon —, nem lesz könnyű dolguk, míg letöltik büntetésüket az összkomfortos amerikai börtönökben. Börtön az börtön, akármelyik oldalról nézzük is. Viszont 240 év múlva szabadulnak, és jöhet egy újabb bombamerénylet. Azután újabb 240 esztendőnyi börtön. És így tovább. És így tovább... Hölgyeim és uraim, lám, így lehet örökké élni...!-zsélyi-
