A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-29 / 31. szám
ÉVFORDULÓ r Jgy, ezzel a nyelvtörő feladványnak is beillő szóval illették azt a férfit, akit százezrek dicsőítettek és ünnepeltek, de legalább annyian gyűlöltek és rettegtek hatalma csúcsán, s igazából még ma sem világos, mit is gondoljunk felőle, pedig kétszáz esztendeje immár, hogy a feje porba hullt, s halálával végétért egy különös időszak, amelyet némelyek az Erény és a Terror korszakának is neveznek, de a tankönyvekben egyszerűen csak jakobinus diktatúraként szerepel. Ebből már nyilván sejti a kedves olvasó, hogy a helyszín Franciaország, pontosabban az 1789 utáni évek Franciaországa, a férfi pedig Maximilien Robespierre (1758 — 1794), az Incorruptible, vagyis a Megvesztegethetetlen. Ha végigkísérjük életét, akkor meggyőződhetünk róla, hogy valóban ráillett ez a jelző, amely pozitívnak tűnik ugyan, de van benne valami dermesztőén rideg és idegesítő is. Még joghallgató korában Rousseau hívéül szegődött, s az a kényszerképzete támadt, hogy mindaz, amit a remetei magányban élő filozófus papírra vetett a társadalom megjaellenséggel való leszámolás. A diktatúra idején dicsőségnek számított, ha valaki feljelentette a hatóságoknál a forradalom ellenségét, s különösen azt értékelték, ha a feljelentő a legközelebbi hozzátartozóját vagy a legjobb barátját súgta be, mert akkor bizonyára nem az érdek, hanem az őszinte meggyőződés vezette. Vajon ettől valóban boldog lett a francia nép — ahogy Robespierre meghirdette a már idézett szónoklatában? Némelyek talán lubickoltak ebben az iszonyatban, sőt a korabeli feljegyzések tanúsága szerint a nyilvános kivégzéseknek lelkes bámulói voltak. A nyaktiló pedig csak egyre dolgozott. Megszámolták, hogy a jakobinus diktatúra kilenc hónapja alatt közel négyezer embert fejeztek le, s ezek nagy részét személyesen Robespierre küldte a halálba, hiszen ő írta alá a parancsokat. De még hátborzongatóbb, hogy 1794 júniusában és júliusában, alig hét hét leforgása alatt mintegy 1400 kivégzésre került sor. A vád lényege minden esetben a forradalom eszméinek elárulása volt. Robes-A megvesztegethetetlen vitásáról — a gyakorlatba is átültethető. A sors különös iróniája, hogy hamarosan megadatott számára a rousseau-i elvek valóra váltásának lehetősége, s ahogy ilyenkor már lenni szokott, a világ is megtapasztalhatta, hogy a tanítás és a gyakorlat sohasem képes maradéktalanul fedni egymást. Kezdetben alig figyeltek a szavára, de arra a beszédre, amelyet 1791. február 5-én mondott, már nem lehetett nem oda figyelni: "Országunkban az erkölcsöt akarjuk az egoizmus helyébe tenni, az igaz tisztességet a feudális becsület helyébe; mi elvekkel helyettesítjük a szokásokat, kötelességgel a jó modort; mi az ész birodalmát akarjuk a divat zsarnoksága helyett, a bűn megvetését a nyomor megvetése helyett — mi egy hatalmas, boldog, nagylelkű népet akarunk teremteni egy »szcrctetre méltó«, frivol és szánalomra méltó nép helyén, azaz meg akarjuk valósítani a köztársaság minden erényét és csodáját a monarchia minden bűne és nevetségessége helyén." Robespierre szinte egyik napról a másikra lett a jakobinusok vezéralakja, s nem kevés szerepe volt abban is, hogy az örökké ingadozó, s mindig valamilyen leszámolásról ábrándozó XVI. Lajost végül kivégezték. Ezzel megnyílt az út a köztársaság felé, de egyszersmind a diktatúra felé is. Robespierre meg volt győződve arról, hogy az őt ünneplő tömeg az eszmékért lelkesedik, s őszintén kívánja az erény diadalát és az ész birodalmát, pedig csak arról volt szó, hogy most már lehetővé vált a gazdagok kifosztása, az pierre őszintén hitte, hogy az Erény országába koponyákkal övezett út vezet. A gillotin nem válogatott a fejekben; egyforma közönnyel metszette le a királypárti és a katonaszökevény fejét, a nyolcvanöt éves aggastyánét és a tizenhat éves virágáruslányét. Erény és Egyenlőség — vonzó jelszavak annak, aki nem ismeri az árukat. Magukkal ragadják a nyomorgókat, a megalázottakat, akik valóban őszintén hisznek abban, hogy másokkal egyenlők lehetnek. Teljesen le kell rombolni azt a bűnös világot, amelyet a korábbi rendszer épített — hirdeti Robespierre, s ehhez új vallást is kell teremteni. A katolikus egyház lejáratta magát, a püspökök nagy hatalomra és vagyonra tettek szert, ezért az állam veszi a kezébe az egyház ügyeinek az irányítását; a papokat választják, a fizetést az állam folyósítja. Végül Robespierre javaslatára a Konvent kihirdeti a Legfőbb Lény létezését, sőt nagyszabású ünnepséget is rendeznek a tiszteletére a Mars mezőn, ahol az egybegyűltek megszemlélhetik, mint válik a tűz martalékává a Bűn és az Ateizmus szobra, s mint emelkedik a lángok fölé a Bölcsesség alakja. Az új eszmék új időszámítást is kívánnak, ezért bevezetik a forradalmi naptárat, amely a maga módján pontosabb volt a Gergelynaptámál, 12 hónapból, a hónapok pedig háromszor tíznapos dekádokból álltak, s a fennmaradó öt—hat napot pedig az év végére sorolták és ünnepeknek tekintették. E naptárból mára csak a lágyan dallamos hónapnevek maradtak meg emlékezetünkben. Talán meglepő, de fontos törvények is születtek a jakobinus diktatúra idején, ám még ezekkel sem lehetett egycsapásra megjavítani az embereket. S ahogy az lenni szokott, a tökéletesség, a felsőbbrendűség egy idő után terhessé és elviselhetetlenné válik, s azok fordulnak szembe a teljhatalmú zsarnokkal, akik addig kutya módjára lesték utasításait. Robespierre bukásában talán az is közrejátszott, hogy egyre zavarosabbá vált a viselkedése. Talán rádöbbent arra, hogy hiábavaló minden igyekezete, az emberek nem lesznek mások, s a rengeteg vér, lehullott fej egyszeriben elborzasztotta. 1794. július 28-án megfosztották hatalmától, s még ezen a napon börtönbe is zárták. Iszonyatos látvány lehetett, amint vérző fejjel, sebén egy mocskos rongydarabbal ott feküdt az asztalon. Sokáig az a hír járta, hogy önkezével próbált véget vetni az életének, de valószínűbb a külső beavatkozás lehetősége: valamelyik csendőr lőhette meg, amikor letartóztatták. Még egy napig fetrengett élet és halál között, s végül a nyaktiló vetett véget szenvedéseinek. Ott végezte tehát ő is, mint előtte már annyian. Vele együtt halt meg testvéröccse — akit csak Bonbonnak becézett —, a hadvezéri erényeiket is csillogtató Saint-Just, aki talán az egyetlen igazi tanítványa volt Robespierrc-nek. Egy tömegsírba rakták őket. Lacza Tihamér A HÉT 15
