A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-22 / 30. szám
SZABADIDŐ Berndt Banach: Csöbörből vödörbe Behunytam a szemem és máris láttam magam, amint száguldók autómban egy csinos lánnyal a tóhoz, ahol kettesben leszünk. A valóság azonban egészen más volt. Az irodában nehéz, párás volt a levegő, a nap szinte rotyogva ontotta a meleget. Az íróasztalomnál ültem, akasztófán himbálódzó bábukat meg autókat rajzolgattam... Az óra tizenkettőt ütött, végre eljött az ebéd ideje... Jean Cronfeldnek, a főnökömnek ez lesz az utolsó ebédje... Szeretném, ha nem akadna torkán a falat. Már régen eltervezem, hogyan végzek vele, s a legnagyobb szerencsétlenségnek tartanám, ha netán véletlen autóbaleset áldozata lenne, vagy más módon törné ki a nyakát... Még egy óra, aztán a főnököm unott ábrázatáról eltűnik az örökös felsőbbrendű vigyor. Még egy nagyot lélegzik. Anélkül, hogy sejtené, többé egyáltalán nem lesz szüksége levegőre... Soha többé... Reggel mondják majd a munkatársak: — Meghalt a főnök, éljen a cég! Holnaptól kezdve a vállalatunknál új, friss szelek fújdogálnak majd. Semmi protekció, semmi talpnyalás és hízelgés... Csak a munka... Mindenki számára egyenlő jogokkal és kötelességekkel. Eddig egyetlen kötelességünk volt mindannyiunknak, tehát nekem is, hogy terjesszük Cronfeld népszerűségét és dicsőségét, s főleg növeljük bankbetétjét... Mi, a napszámosai, csak arra voltunk jók, hogy primitív ötleteiből jó jelszavakat, reklámot csináljunk. Ha ez nem sikerült, mi húztuk a rövidebbet. Ha sikerült, övé volt a dicsőség. Személy szerint az én toliammal ékeskedett... a legtöbb esetben. Fogtam az aktatáskám, és elindultam a parkba. A villa üvegből és márványból volt, csupa aranyozott haszontalansággal és rafinált technikai megoldásokkal. A terasz mögött vízzel teli medence csillogott. Lehajoltam, megnéztem a létrát, ami a zöldesen villogó vízbe vezetett, és a legszívesebben hangosan fölkacagtam volna. Cronfeld megkönnyítette a dolgom... Minden normális ember műanyaggal bevont lépcsőkön ereszkedik a vízbe. De Cronfeld nem! Neki nem mindennapi kellett, hanem valami rendkívüli itt a medencében is. Ezért hát bearanyoztatta a létrát. Kerüljön amibe kerül. Volt miből... Most ez a nagyvonalúsága okozza a halálát. Cronfeldnek ugyanis a leereszkedéskor kell meghalnia... Kivettem az aktatáskámból a kábelt, a csillogó vékony rézdrót végét a korlát jobb és bal felére csavartam, és a többit letekertem. A sűrű pázsit nagyszerűen takarta. Meg aztán Cronfeld rövidlátó meg beképzelt is volt. Nem volt hajlandó szemüveget viselni. A medence és az irodámban lévő csatlakozó közti távolság tizenöt méternyi lehetett... Mint mindig, Cronfeld tizenhárom órakor lép a medencébe. Addig én is tarthattam ebédszünetet. Kicsit ténferegtem a parkban, és az evilági igazságtalanságokon morfondíroztam... Például csak a mi városunkban mennyi gyereknek csupán a csenevész bokrokkal tarkított kis udvar a játszótere, s a telhetetlen Cronfeld meg ötszáz négyzetméternyi ősi parkot bitorol... Holnaptól minden megváltozik itt... Bizonyára elegendő lesz, ha Corinn asszonynak, a bánatos özvegynek meggyőzően ecsetelem, hogy az ilyen jótékony gesztus mindenekelőtt a vállalat iránti érdeklődést fokozza és az elhunyt hírnevét öregbíti. Ö erre biztosan tüstént elajándékozza a karbantartott angolpázsitos parkot valamelyik árvaháznak. Végső soron ez idáig úgysem volt saját véleménye, és csak nagyritkán tartózkodott idehaza. Ideje nagyobbik részét másutt töltötte. Jól magam elé tudtam képzelni a luxusutazásain, mialatt az ellenszenves férje, mármint a főnököm, a magánlevelek diktálása közben meg-megtapizta a gyorsírónőt és közben azon morfondírozott, hogy a szeretkezésekért juttatott honoráriumot miként vonhatná le az adóalapból... Végül azt is el tudom képzelni, hogy tán Corinn Cronfeld beleegyezését is adná a gyilkossághoz... Ki tudja...? A nők gondolatai gyakran kiszámíthatatlanok... A vagyonnal, amit Cronfeld ráhagy, bizonyára hamar szerez magának valami izomkolosszust, aki bizonyos összegű csekkek ellenében hajlandó lesz figyelmen kívül hagyni korábbi születési évét, ráncait és kettős tokáját. Undokul kövér volt, bizonyára azért is, hogy autó nélkül egy lépést se tett. Tizenhárom óra előtt tíz perccel már ismét az íróasztalomnál ültem. A többinek kettőig tartott az ebédszünet. Már jött is... Az ablakból figyeltem, ahogy Cronfeld néhány könnyed gyakorlatot végez a medence szélén. Magasba lendítette a karját, előrehajolt, körözött... lazította csuklóit... Aztán megtette utolsó fejesugrását a medencébe. Toccs! A víz magasra fröccsent körülötte. Cronfeld mindig pontosan tizenöt percig úszkált. Ahogy ma figyeltem az óra mutatóit, úgy tűnt, hogy a percek múlása örökkévalóságig tart. Végre a létra felé vette az irányt. Felugrottam a székről és fogtam a kábelt. Éreztem, hogy gyöngyözni kezd a homlokom. Most! Jobb kézzel a létráért nyúlt, aztán fellépett az első fokra, mindkét kézzel fogva a létra korlátját. Az arcáról sugárzott a nyugodt önelégültség. Mélyet lélegzett. A mellkasa kidomborodott... De kilélegezni már nem volt ideje. A dugót benyomtam a csatlakozóba. Cronfeld szinte megdermedt. A feje hátrarándult, és szélesre nyitotta a szemét. Az égboltot már nem látta. Lassacskán lecsúszott, és fejjel a vízbe bukott. Az utolsó, amit láttam Cronfeldből, a keze volt. Úgy tűnt, mintha simogatná az aranyozott létrát, ami a halálát okozta... Most pedig mielőbb el kell tüntetni a vezetéket. Rövid rántás... A rézdrót engedett. A kábelt gyorsan behúztam, feltekertem, és az aktatáskámba tettem. — Hennings úr, lenne egy kis ideje? — szólalt meg valaki mögöttem. A hang úgy megrémített, mint a méreggel telt injekcióstű. Corinn Cronfeld volt. — Tulajdonképpen a férjemmel szerettem volna beszélni. De az már tárgytalan... Csak nagyon lassan tértem magamhoz. Dadogni kezdtem: — A férje... tárgyalásra ment... nem tudom mikor... 26 A HÉT
