A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-21 / 4. szám
INTERJÚ A beat-nemzedék pápája (Interjú Allen Ginsberg amerikai költővel) szeresnek nevezhető ez az együttműködésünk. Eközben Budapesten nem játszom, viszont odaát és Pozsonyban is tanítok, tehát három helyszín között cikázom (leszámítva a tájolást) — pillanatokra szabdalom szét az életemet. — Szóljon részletesebben az oktató munkájáról! — Jelenleg beszédtechnikát tanítok a pozsonyi Színművészeti Főiskolán, akárcsak egy budapesti munkanélkülieket átképző központban. Mindkét feladat roppant érdekes. Nagyon tehetségesnek tartom az ifjú színészgenerációt. Mivel csak kevés magyar hallgatót vesznek fel a főiskolára, ezáltal a valóban legtehetségesebbek kerülnek be. Nagy sikerük van, szeretik, elismerik őket a szlovák pedagógusaik, diáktársaik is. Idővel, energiával elég nehezen egyeztethető össze ez a többféle feladat. Am a beszédtechnika oktatását a "civil" polgártársaink tekintetében is fontosnak tartom. Szerintem ha ügyelünk a lakás-, öltözködés- és egyéb kultúránkra, akkor többet kellene törődnünk a belső énünk tükrével, a beszédünkkel is, ami leginkább kifejezi, hogy mi magyarok vagyunk! — E sok teendője közben vállalna komáromi vendégszereplést is, ha történetesen felkérnék rá? — Ha időben egyeztetni tudnám, szívesen vállalnék. De a komáromi társulatban sok színésznő van, dehogy kérnek fel engem vendégszereplésre! — Milyen különbségeket tapasztalt a 60-as évekbeli és a jelenlegi kassai színházi viszonyok között? — A kassai színház mindig kissé mostohagyereknek számított a komáromihoz képest. Amíg Komáromban gyökeresen megváltoztak a körülmények, addig Kassán minden apró változásnak örülnünk kell. A művészi munka színvonaláról keveset tudnék mondani, mivel a saját játékom után többnyire rohanok Pozsonyba vagy Budapestre. — Ennek ellenére jut egy csöpp ideje valamilyen hobbira? — A férjemmel együtt két szép hobbink van. A lakásunkat szép régi tárgyakkal rendezzük be, időnként kicserélünk egyegy tárgyat. Emellett közel húszezer reprodukciót gyűjtöttünk össze a nekünk tetsző festményekről, képekről, amelyeket festők, korok szerint rendszerezünk. Sajnálom, hogy ezt a hobbit csak kevesen űzik. — Beszélgetésünk során többször említette a családját... — Férjem egy művészettel átitatott ember — színészként kezdte a pályafutását, majd több díjnyertes dráma írójaként vált ismertté, emellett rendezett, rádiójátékokat írt. A huszonegy éves Balázs fiunk még keresi a helyét az életben. Ilyen szülők mellett szinte törvényszerű, hogy érdeklődik a művészetek iránt, ám a színművészet felé nem mutat különösebb érdeklődést. Még alakul, változik. — Végül is elégedettnek érzi magát? — Játszhatok, oktatok, örülök, hogy hazahívtak, rajongva szeretem a családomat. lejen, nagyon boldognak, elégedettnek erzem magam! Miskó Ildikó Fotó: Bodnár Gábor 1993. november 24-e és 28-a között az olomouci Palackv Egyetem Filozófiai Tanszékén több előadást is tartott Allen Ginsberg, az egyik legnagyobb élő amerikai költő. A Nový Čas című pozsonyi szlovák újság két szerkesztője ekkor készítette vele az alábbi — általunk némileg lerövidített — interjút. — Ginsberg úr, öt hónapja jött át Európába, elárulná nekünk, mi célból? Tanulmányút ez vagy munkakirándulás? — Négy hónapra jöttem. A New York-i Brooklyn College irodalomtanára vagyok, Európába is tanítani jöttem. Továbbá ismerkedni az emberekkel, szerelmeskedni. Egyszóval: azt akarom csinálni, amihez kedvem van. — Mire jutott eddig ideje itt, Csehországban? — Tanítottam. Azonkívül új könyvem kéziratának olvasásába és javításába merültem. A címe: Válogatás egy kozmopolita műveiből. Ezt a munkát ma reggel hat órakor fejeztem be, és tizenhárom órakor feladtam amerikai kiadóm címére. — Gratulálunk. — Most elég fáradt vagyok, de továbbra is tanítani és dolgozni fogok ideiglenes lakásomon. A Tengeralattjáró nevű diákkocsmába is el-eljárok. Itthon meg vegetáriánus ételeket készítek magamnak — halat, zöldségféleséget... — Beszélgessünk az ún. vad életről, amely olyannyira jellemző a beat-nemzedékre. — Micsoda? Vad? Zöldséget eszek, otthon tartózkodom, dolgozok, és tanítok. Ez önök szerint vad élet? — De valamikor elég vad volt... — Az más. Beszéljenek jelen időben, ne hagyják magukat befolyásolni az újságok által. Sokkal inkább az újságok közölnek vad híreket rólam. Költő vagyok, nem iszom, nem pusztítom magam alkohollal. Pillanatnyilag nem is dohányzóm, dohányzással sem gyilkolom magam. Időnként elszívok egy-egy marihuánát, az újságok korhelyei ezt vad életnek tartják. Szívesebben szeretkezek fiúkkal, mint nőkkel, az antibohém pletykafészkek ezt vad dolognak tartják. Számomra mindez teljesen normális, nem látok benne semmi természetellenest. — A kábítószerezésben sem? — Ha dolgozok — például, ha interjút adok — akkor marihuánát sem szívok. — Ginsberg úr, ön sohasem titkolta, hogy homoszexuális... — Titkoltam... tizenhét éves koromig. — Örült annak, hogy a Fehér Ház a homoszexuálisok egyenjogosítása mellett döntött? — Nem örömről van szó ez esetben, de jónak tartom ezt a döntést, megkönnyebbültem, hogy a homoszexuálisokhoz való viszony kezd jobbra fordulni, összehasonlítva a Bush-, illetve a Reagan-kormányzat álláspontjával. Pedig azt beszélik, hogy ifjú korában Reagan is homoszexuális volt. — A szlovák színházak nemsokára bemutatják Allen és Naomi című darabját, amely önről és az ön édesanyjáról szól. Milyen volt az önök viszonya? — Mindent megírtam Kaddish című könyvemben, amelyet önök is lefordítottak. Az anyám elmegyógyintézetben halt meg, orvosi felügyelet alatt. Nagyon fiatalon. Nekem kellett volna vele törődnöm, de én is nagyon fiatal voltam... — Úgy hírlik, mostanában sokat ír a halálról. — Én már 1960-ban is írtam a halálról, mégpedig a már említett Kaddish című könyvben. De most is írok a halálról, mert sokat gondolkodom róla. No de kit nem foglalkoztat a halál? Engem talán jobban, mint másokat, mert megöregedtem. Akiket a halál nem foglalkoztat, azok egyszerűen buták. Vagy már nem is élnek. Igen, ha nem foglalkoztatja önöket a halál, akkor már nem élnek. Az életet sem becsülik azok, akiknek mindegy, hogy egyszer majd el kell mennünk innen. — Mi volt a beat-nemzedék jelentősége az amerikai irodalomban? — Néhány író, például Walt Whitman, Ezra Pound folytatóinak tudtuk magunkat. Tulajdonképpen csak egy baráti társaságot alkottunk, csak később neveztük el magunkat beat-nemzedéknek. Az ötvenes években kezdtünk el találkozgatni: Kerouac, Burroughs, Gregory Corso, Peter Orlowski, én és mások. Főképp a szellemi felszabadulás érdekelt bennünket. Nem a politikáról volt szó elsősorban, hanem a szellem szabadságáról. Azaz az alkotás őszinteségéről. Műveinket eleinte nem közöltük, később meg meggyűlt a bajunk a cenzúrával és a kormánnyal. A hatvanas évek elején javult a helyzet, s műveink megjelentek. Érdeklődtünk a Kelet és a Dél gondolatvilága, a meditálás, az ökológia, a szexuális felszabadulás, a homoszexuálisok, a nők, a négerek, az amerikai indiánok emancipációja iránt, mert mindez összefügg a szabad gondolkodással. Ám mindenekelőtt jóbarátok voltunk. — Köszönjük a beszélgetést. Néhány életrajzi adat: Allen Ginsberg 1926. június 3-án született (Paterson, New Jersey). Anyai részről orosz származású, apja, Louis, költő és tanár. Középiskolai tanulmányai után tengerész, alkalmi munkás, kritikus volt. Közben több egyetemre is beiratkozott, de diplomát nem szerzett. Kóborlásai közben Kaliforniába vetődött, ahol a beat-írókkal kötött barátságot, és a Houwl (1956), azaz az Üvöltés megjelenése után az irócsoport vezető alakjává vált. Könyvét a cenzúra obszcenitás miatt elkoboztatta. További művei Kaddish (1961), Empty Mirrors, azaz Üres tükrök (1961), Reality Sandwiches, azaz Valóság-szendvicsek (1963) stb. Az interjút kivonatolta és fordította Zs. Nagy Lajos A HÉT 7
