A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-21 / 4. szám
GONDOLKODÓ Hegy lett az öcsémből „költő"? Gorkij neve számomra sokáig nem jelenteti többet egy mozihelyiségnél. A háború egy éve már lecsillapodott, mikor egy baráti társaságban valaki felolvasta frissen írt versemet a "Sirály énekét" (azóta sem látott, tüneményes villámokkal teliszórt estén felmásztam a szalmakazal tetejére "élvezni" a készülő vihart, ott fogant meg) — megjegyezték: ilyet Gorkij is írt, s én kézzel lábbal tiltakoztam a párhuzam ellen, mely számomra túl hízelgő lett volna, de élt bennem az előítélet minden iránt, ami Keletről jött, ellenségesen jegyeztem meg, hogy ő nem is volt költő, s a párhuzam talán csak a címre vonatkozhat. Sok-sok év múltán, mikor az emberek gallérjuk széléig megteltek szovjet irodalommal, én akkor fedeztem fel mélységeit a magam számára, de világa távol állt tőlem, s csak egy dolog lehet mindkettőnkben közös: a "keserűség". Mindezt elő sem hoztam volna, ha szebben ki tudnám fejezni amit ő így egyszerűen írt: "minden szépet, mi bennem van, a könyveknek köszönhetem". Mert azóta, hogy tízévesen meghallottam: könyvet is lehet kölcsönözni, és Ancsi leányzó, a városi könyvtár kezelője az utcánkban lakott, semmi sem gátolt meg abban, hogy hetente három alkalommal két-két könyvvel ne siessek haza. Ez havonta legalább 25 kötet. Falánkságomra jellemző, hogy Ancsi egy szerdai napon kidobott a könyvtárból. Délelőtt a nagyszünetben kiosontam könyvet cserélni, legnagyobb bánatomra mindkettő oly vékonyka volt, hogy délutánra kiolvastam és megpróbáltam visszavinni. "Te gyerek, te itt ma már voltál, be van írva, mondd mit csinálsz te a könyvekkel? Zabálod? Menj szépen haza, majd pénteken". Elolvastam én mindent, amit érdekesnek tartottam. Hogy mi hajtott? Talán egy házi feladat, arról kellett írni: mit csinálnék, ha sok pénzem lenne? Legnagyobb megrökönyödésemre tanítóm felháborodva olvasta fel egymondatos válaszomat az osztálynak: "Vennék rajta egy házat s abban élném le hátralévő napjaimat". Ha ezt egy nyolcvanéves írja, rendben van, de egy nyolcéves? Előtted áll a világ, s te meg akarsz halni? Fogalmad sincs arról, mennyi mindent nyújt az élet. Nagyon bután nézhettem rá, arcom tükrözhette álmélkodásomat, vajon mi az a sok minden, amit az élet nyújthat, mert hozzátette: Olvass könyveket! És én mindent elolvastam. Öcsém két osztállyal lejjebb járt a gimnáziumban. Szegény megboldogult öcsém! Hamvait réges-rég a Dunába szórták. Ki tudja hány parti fű, bokor gyökere szívta fel porát le egészen a Fekete-tengerig. S ha egyszer hajókázni kerekedik kedvem a Dunán, melyik fa, melyik ágával integet majd felém: itt vagyok. Nem akarom őt haló porában megbántani, de valahogy tudtára kell adnom az olvasónak: nagyon nehezen tanulta a verseket. Ha nyitva maradt a konyhaajtó, versmagolással telt meg az egész udvar. Megtanulta apám, anyám a ház körül, s a szomszédok csak azért nem, mert magas kerítés választotta el őket. Nem mondok nagyot, ha azt állítom: a verset még a kutyánk is megtanulta volna, ha elhalasztotta volna világkörüli útját, melyről, tudjuk, nagyon nehéz a visszatérés. Ha becsukta a könyvet, sokszor elakadt, ilyenkor apám segítette ki hol a kútról súgva, hol a pincéből kiabálva lendítette tovább a vers kerekét. Mégis belőle lett a költő, nem belőlem. Hogyan? Fura eset! A világ még nem tudja, kinek köszönheti e történelmi eseményt, én elárulhatom: Glöckner tanár úrnak, akit a leányok piperkőcnek, a fiúk megy nyámnyámnak tartottak, de pedagógusnak jó volt, diákjaiban az érdeklődést fel tudta kelteni. S ez a legfontosabb. Hogy pontosan mikor történhetett az eset, ma már nem is sejtem. Egy napon Glöckner tanár úr, ki németet és magyart tanított, osztályában költői versenyt hirdetett diákjai között. Nem emlékszem rá, mi lehetett a verseny díja, de az öcsémet feltűnően inspirálta. Máskor szégyellte, hogy segítséget kérjen, ez alkalommal odajött hozzám. — Te, annyi könyvet olvastál már, hogy más már falnak ment volna tőle. Segíts rajtam. — Miről van szó? — Házi feladat. — Csináld meg magad. — De verset kell írni! Elképedtem. Való igaz, temérdek könyvet olvastam, mázsaszámra, de Isten a tanúm, hogy soha de soha eszembe se jutott, még a gondolata sem, hogy én valaha verset írjak. Ki hallott ilyet? Házi feladatul verset követelnek, s éppen az öcsémtől. — Hát írjál vlamit. — Igen ám, de én a versenyt meg akarom nyerni! — Gratulálni fogok hozzá! — Csak nekem nem megy, te annyi verset tudsz, meg szavalni is szoktál, neked ez semmi. Ezután általános családi puhítás kezdődött, és én megpuhultam. — Jó, jó, segítek, ha anyánk is azt követeli tőlem, de mit kell megverselni? — Ismered a mesét az apáról, fiáról meg a szamárról? Benne van a németkönyvben. Hétfőre kell, még van öt napod hátra. Ekkor szokatlan állapotba kerültem, folytonos nyugtalan bizsergésbe, mely a vers megírása után sem oldódik fel, sok év múlva ez a magam nyelvén magam számára így neveztem: "Gyöngyházfényű gyönyör". Megírtam a verselnivalót, az öcsémet megtapsolták, elnyerte a nemtudommiféle díjat, és én boldogan elfeledtem az egészet. De nem az öcsém! Feltűnően viselte az osztály költője rendkívüli címet, sőt odahaza egy új nadrágot is kierőszakolt magának, mert ugyebár egy költőfi mégsem járhat akárhogyan. Addig sütkérezett a nyakába szakadt elismerésben, míg meggyűlt a baja vele. Glöckner tanár urat egy hónap múlva újra megszállta az ihlet: újabb költői versenyt hirdetett ki a két valamirevaló verselő között; a másik verselő egy Tibi nevezetű osztálytársa volt, aki rendkívül köszörülte torkát és tollát a visszavágóra. Öcsém eleinte fölényesen nyilatkozgatott annak tudatában, hogy majd mögötte állok. De én visszaléptem, vállalva a rossz testvér jelzőt. Ő meg ügyesen lavírozott, kibúvókat keresett; végül azt sütötte ki, hogy lantpengetés helyett inkább zogorázik, s ezt oly elmélyülten műveli, hogy ilyen költői marhaságokra nincs is ideje. Tibi nem hagyta abba a versenyt, addig üldözte vetélytársát, míg az elárulta az igazi szerzőt. Ezután nekem gyűlt meg a bajom vele. Zömök testes fiú, tanítás után, mikor csak tehette, megvárt az utcán. Ragaszkodó akár egy kiskutya, akit nincs szíved elzavarni. Hallgassam meg a verseit, és mondjak róluk valamit. S mondta-mondta, monoton, panaszkodó hangon, egészen házunk ajtajáig, s én nem akartam megbántani. Elég gyakran megvárt, s én elég türelmetlenül hallgattam. Végtelen hosszú mondatokban elmondott próza, szenvedélytelen, akár a kispapok esti zsolozsmája. Ma nehéz visszaidéznem Tibi akkori problémáit, úgy gondolom, abban a tévedésben élt, hogy a próza, ha panaszokkal és fájdalommal teli — költészetté magasztosul. Aztán én próbáltam előle menekülni, egérutat nyerni, ha várakozni láttam, ennek dacára egypárszor még összefutottunk. De ekkor már én beszéltem: a vers belső törvényeiről, a formáról, a szóáradat haszontalanságáról, a valóság átköltéséről. Kértem, írja le egy versét, mert hallomás után nehéz dönteni. Aztán hozott egy teleírt lapot. Akkoriban egyéni problémáim szinte agyonnyomtak, nem emlékszem mi volt a papíron, arra sem, mit válaszoltam neki. Talán érezte, terhemre van, és elmaradt. Személyesen több mint húsz év múlva láttam, szélesmellű költő lett belőle. Egyszer összefutottunk egy néptánc ünnepségen, egy órát sétálva beszélgettünk. Fújt, szuszogott, tele volt panasszal, keserűséggel, akárcsak én. Éreztem: valami nyomja ott belül, de nem árulta el mi. Megbeszéltük, hogy találkozunk, s mindazt, amit nagy hirtelen felvetni tudtunk, megtárgyaltuk. Búcsúzáskor odavetette: És te nem írsz? Már a nyelvem hegyén volt, hogy odabökjem: lám az általad megénekelt mindenható párt milyen kétszínű, egyik kezével úgy tesz mintha elősegítené az ünnep sikerét, a másik kezével meg mindent elkövet, hogy ez valóra ne váljon, de minek mondjam, ezt ő nálamnál jobban tudta. Csak ezt mondtam: Minek? Többé nem láttam, mert elvitte a korai halál. Glöckner tanár úr meg ártatlan ötletével egyszerre két költőt is elindított a költészet csillagporos, de nagy kátyúkkal, buktatókkal kikövezett országútján. HOLBAY LÁSZLÓ 4 A HÉT
