A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-24 / 26. szám
SZABADIDŐ Norman Montgomery Megtaláltuk a Dean Capora ötven kilométeres óránkénti sebességgel vezette a tehergépkocsit. Aha, autóstop! Sean hirtelen lefékezett. A szőke szépség homloka át volt kötve vörös szalaggal. A srác húsz-egynéhány éves lehetett. Hosszú csend. — Meddig mennek? — kérdezte végül Sean. — Hát... ameddig megtűr minket — válaszolta a srác, majd bemutatkozott. — Szólíthat Tyronnak. Ő Melitta. — Vezetéknevük nincs? — Miért fontos ez? A vezetéknév mit sem számít! — mondta a szőke egykedvűen. Az újabb hosszú csendet Sean törte meg. — Errefelé alig laknak emberek. Ezen a rozsdás bekötőúton nem nyüzsögnek a magukfajta fiatalok... meg aztán, a vezetők nemigen kedvelik az útszéli csavargókat. Egynéhányat alaposan összevertek... néhány sofőrt meg is öltek. Én nem vagyok berezelős fajta. Szeretem, ha valaki mellettem ül. Dögunalmas az utazás szólóban, hehehe. — Van valami innivalója? — kérdezte a szőke. Sean előkotorta a bütykösét. A szőke nagy kortyokban nyelte a méregerős szeszt. Sean megkérdezte. — Ez már döfi, mi? — Milyen messze vagyunk a várostól? — Az orrunk előtt van, baby — válaszolta Sean vigyorogva. A leány nekitámaszkodott Tyrone széles vállának, és hosszú lábát felrakta a hálózsákra. Csak egy hálózsák kettejüknek, villant át Sean agyán. Szutykos hippik! Az ördög vinné el ezt a kölyköt. Micsoda príma nőt szerzett magának. A szeme sarkából figyelte a lány minden mozdulatát és formás testrészeit. Forróság öntötte el. Arra gondolt, hogy túl sokat ivott a ginből. Mindegy. Megint a bütykös után nyúlt. Ez a törékeny Melitta a gyermekkorára emlékeztette, amikor a kerítésen keresztül bámulta a meztelenül fürdő nagylányokat. gazembert Olyan zsenge a szőke szépség bőre, de olyan zsenge... Most Tyrone szólalt meg: — Az ördögbe, sohasem érünk a városba?! — Ne türelmetlenkedjen — mondta Sean megpillantva a kanyart, amely egy gazzal benőtt útra vezetett. Nagyot fordított a kormánykeréken. A kocsi nekivágódott a sziklának. — Mit csinál, ember? — kérdezte Tyrone. — Nyugi, nyugi, angyalkám, azonnal célhoz érünk. A teherkocsi nem mozdult. Tyrone a földre huppant, s aztán megfordult, hogy lesegítse a leányt és leszedje a hálózsákot. Sean egyedül maradt a fülkéjében. A visszapillantó tükörben látta, hogy azok ketten a főút irányába rohannak. Egész testében remegett, mert tudta, hogy most mi következik. Nem lesz akármilyen hecc. A szerencséje ezúttal sem hagyta cserben. Eddig minden alkalommal sikerült! Az ülés alól előráncigálta a puskát. A fiatalember meg a leány ezalatt eltűntek a buckák mögött. Sean szíve hangosan kalapált. Nem jutnak messzire, gondolta. Megindult utánuk. A fegyvert egy pillanatra sem tette le. Óvatosan lépkedett a nehéz talajon, majd megállt. A neszekre figyelt. Az egyik bokorban mozgolódás támadt. Szeme előtt a lány kockás inge virított. Sean felemelte a puskáját és célzott. Ekkor szólalt meg a háta mögött Tyrone. — Ebadta, ne mozdulj! Hallottad?! Azt akarod, hogy golyót repítsek a koponyádba? Sean csöndesen megjegyezte: — Csak nem akarod azt mondani, öcskös, hogy revolvert szorongatsz a markodban? Ez a trükk a Clint Eastwood filmekben is csődöt mondott, hehehe... — Ha nem dobod el azonnal a puskát, lövök! — Ezzel az ősi trükkel... Sean villámgyorsan megfordította puskája csövét, de az ujja már nem húzhatta meg a ravaszt, mert a következő másodpercben holtan rogyott össze. A golyó a homlokába fúródott. Tyrone pontosan célzott. A kezében füstölgő coltot szorongatott. Vagyis nem blöffölt. XXX A rendőrkocsiból két hekus mászott elő. Megvizsgálták tüzetesen a holttestet. Az egyik — a magasabb — a fiúhoz fordult. Megkérdezte: — Tele volt a gatyád, Svenson? — Melitta majdnem megjárta — válaszolta nyugodtan Tyrone Svenson. — Honnan tudtad, hogy a pasas ezen az úton szedi fel az áldozatait? — Az autóúton tilos a stopolás. Feltételeztem, hogy egy csinos leány segítségével lépre csalom a gazembert. Nem voltam neki gyanús. A jelvényemet persze nem dugtam az orra alá. Éreztem, hogy előbb vagy utóbb elcsípjük... Végre megszabadultunk egy közveszélyes őrülttől. Melitta... legalább ízlett az a gin?! Kutyás tréfa A múlt év végén feliratkoztam a kutyatulajdonosok sorába. Rengeteg izgalomban, élményben és aggódásban van része a családomnak azóta, hogy a négylábú állat hozzánk költözött. Ezúttal azonban csak egyetlen érdekességet szeretnék elmondani, ami a kutyusunkkal kapcsolatos. Nos, nem fajtiszta kölyökkutyát vettünk, ahogy azt a legtöbben teszik, hanem egy elárvult kutyát fogadtunk be. Az állatorvosok szerint 8—10 hónapos lehetett akkortájt. Nem mi találtunk rá, hanem ismerőseink, Nagymegyer közelében. Ők rendszeresen befogadják az elhagyott vagy elveszett állatokat, s igyekeznek nekik másoknál otthont találni. Nekik ugyanis van már három kutyájuk, két macskájuk, s még több más állatuk. Ezért az új jövevényeket már nemigen tarthatják meg. így történt, hogy a legutóbbi lelencet felkínálták nekünk. Némi töprengés után rászántuk magunkat, hogy ezentúl eggyel többen leszünk a családban. Elmentünk hát a kutyusért, s most már több mint öt hónapja él velünk — mondhatom boldogan. Kölcsönösen megszoktuk és megszerettük egymást. Kapcsolatunk kialakulásában azonban volt egy bökkenő: némi nyelvi akadályok merültek fel közöttünk. Nem tudtuk, hogy a kutya szlovák vagy magyar családban élt-e azelőtt. Egyes utasításainkra csak akkor reagált, ha magyarul mondtuk, másokra viszont csak akkor, ha szlovákul. Nem kevés energiánkba került, amíg kitanultuk, mikor mely szavakat alkalmazzuk. Annál is inkább, mert a kutya kénye-kedve szerint kezdte kiforgatni a szófogadás elméletét, mígnem teljesen belebonyolódtunk a vezényszavakba. A kutyafáját — gondoltam magamban, amikor rájöttem, hogy tréfát űz velünk — hisz ez a kutya nem is a szóból ért! S máris ott motoszkált az agyamban, hogy erről már olvastam valahol: a kutya nem kimondottan a szavakat érti, hanem a hangsúly, a hanglejtés, gazdája arckifejezése, kézmozdulatai szerint igazodik. Olyan mindegy neki, hogy magyarul vagy szlovákul szólnak hozzá! Mindkét nyelven egyformán érzi, hogy befogadták és szeretik őt, tudomásul veszi, hogy gondoskodnak róla, s ha túlságosan elkutyul, és meg is róják ezért, ezt sem veszi rossz néven. Olykor csak nevetek magamban, amikor éppen javában dúlnak a szlovák—magyar viszályok. Néha kedvem lenne elvinni meghatározhatatlan fajtájú kutyámat a parlamentbe, olyankor, amikor a tévé is közvetíti a honatyák szócsatáját. Hadd lássa ország-világ, amint azt tanulmányozzák, hogy játssza ki az eb a nyelvtörvényt, s amint megállapítják a csodát: Jerry nevű kutyám magyarul is, szlovákul is egyformán ugat. Fiala Ilona 26 A HÉT
