A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-24 / 26. szám
A zománc lelke Van-e egyáltalán a zománcnak lelke, vagy lelketlen? Ha van neki, vajon milyen? Ezeket a kérdéseket kellett megválaszolniuk azoknak, akik májusban vették a fáradságot és felgyalogoltak a pozsonyi Mirbach-palota harmadik emeletére, hogy megtekintsék A zománc lelke című kiállítást, amely tulajdonképpen egy nemzetközi szimpóziumnak volt a "végeredménye". Mindenekelőtt azonban örvendhetünk és reménykedhetünk, hogy a prágai, pozsonyi, budapesti, bécsi és poznani képzőművészeti, illetve iparművészeti főiskola hallgatói — akiknek a munkáit most láthattuk — I. nemzetközi szimpóziumukkal elindítottak valamit. A zománcnak van lelke, ha olyan kéz formálja, amelyet lélek irányít — íme, az első kérdésre ez a válasz. Igen, láthattunk lélekből, ihlet által keletkezett alkotásokat, s lelketlen vagy állelkű tárgyakat, amelyeket csupán a kor divatja diktált, nem pedig az alkotó képzelet. Az egész kiállításra a "századvég és avantgárd" nyomta rá a bélyegét. Századvég: vagyis a mi századunk vége — dekadens hangulatok, nézetek, itt-ott morbid beütésekkel, pl. koporsó alakú fekete fürdőkád, amelyen a fehér "fröccsentések" sikolyként hatnak. Avantgárd: a század elején már minden furcsát, meghökkentőt kipróbált stílusok több évtizedes agóniájának a meghosszabbítása, amelybe "új" elemként az ökológiai katasztrófa víziója van beépítve. Tulajdonképpen ez az egész kiállítás életmódunk és elidegenedésünk méltó tükörképe: egyrészt a kiüresedett, puszta dekoratív elemek dominanciája, másrészt a kiúttalanság felismertetésére szolgáló alkotások kiváltotta döbbenet és sötétség. Milyen hát a zománc lelke? A zománc lelke a XX. század végi Közép-Európában sötét. A napokban egy tévéfilmben, amelynek a cselekménye a II. világháború idején játszódott, egy szerelmespár a következő szavakkal kocintott szilveszterkor: "Igyunk a sötét jövőre!" Ez a néhány szó ennek a kiállításnak a hangulatát idézte föl bennem.-imlaj-Csepűrágás Május 29-én Budapesten, a Várban, tizenkét színpadon léptek fel fővárosi és vidéki színtársulatok, mellettük muzsikusok, bohócok, artisták stb. Csepűrágók volt a játékok címe. A Petőfi rádió órákon át közvetítette az eseményeket, elmondhatom, hogy elég jól szórakoztam, sőt, a végén ideges is lettem, mert nem maradt másra időm; illetve dehogynem, hiszen a tévében is végignéztem egy futballmeccset (Oroszország—Szlovákia 2:1), továbbá a nem kis meglepetésekkel szolgáló magyarországi választásokat is. (Győzött a Magyar Szocialista Párt, méghozzá hatalmas fölénnyel. Miután megvoltak a végleges eredmények, a győztesek vezérkara sajtóértekezletet tartott, ahol természetesen megjelent Honi Gyula pártelnök is, és noha autóbalesete miatt szegénynek a feje be volt abroncsolva, és így hasonlított a tüzes trónon ülő Dózsa Györgyre — sokkal magabiztosabb és öntudatosabb volt, mint néhány héttel ezelőtt.) Közben újra és újra visszaszaladtam a rádiókészülékhez és még a pozsonyi magyar adásba is belebelehallgatlam (a színvonala egyre javul), például az Irodalmi mozaikba, s egyebek között megtudtam, hogy Barak Lászlónak ebben az évben két könyve fog megjelenni, egy leporelló és egy gyermekverskötet, az előzőt Németh Ilona illusztrálja, s Barak kedvesen és szerényen megjegyezte, hogy a rajzok szebbek, mint az ő szövege; továbbá ámulva hallgattam Zalabai Zsigmondot, aki elmondta, hogy öt könyvet ír párhuzamosan, öt esszékötetet a felvidéki irodalomról, méghozzá évszázadokat tekintve át, amihez rengeteg kutatásra van szüksége, és amit mind neki egyedül kell elvégeznie, nem úgy, mint boldogabb helyeken, ahol egész kutatócsoportok végzik az ilyen munkát. Ámuldozva hallgattam őket, nem győztem csodálkozni, honnan van két barátomnak ennyi energiája (?). Valószínűleg nem hallgatják annyit a rádiót, nem bámulják annyit a televíziót, mint e sorok írója.-zsélyi-Újság Ron Howard rendező, akit többek között a Tűz (Backdraft, 1991) című film alkotója, ezúttal a New York Sun napilap szerkesztőségébe visz el bennünket. Új filmjének — Újság (The Paper, 1994) — fő témája tehát az újságírás és az újságírói hivatás írott és íratlan szabályai. Minden újságíró, főként a napilapnál dolgozó, nagyon jól ismeri azt a különös légkört, amely a leadás előtt uralkodik. Ezeket a perceket, amikor folynak az utolsó simítások, általában őrült munkatempó, stresszhelyzet, idegesség jellemzi. Ekkor dől el végérvényesen, mi kerül az újságba, hiszen ha már beindulnak a hatalmas nyomdagépek, nincs mód változtatásra. (Ha csak nem olyan áron, mint a fűmben...) Howard tehát egy speciális foglalkozást és környezetet mutat be, olyan embereket, akik állandóan küzdenek az idővel, soha nem érnek rá, és akik örökösen új témák, új "bombahírek" után rohangálnak. S noha közben állandó kételyek "marcangolják" őket: jó lesz-e a szám — gondolatban már a következő lapot tervezik... Henry Hackett, a Sun újságírója, általában valamikor hajnalban dől le aludni — ruhástul. Gyűrötten ébred, s máris rohan az új címlapsztori után. Ráadásul fontos döntés előtt áll, új munkahely van kilátásban... Felesége, Marty szintén újságíró, de jelenleg más szerepre készül, két hete van hátra a szülésig. Marty azon töpreng, vajon lesz-e még ideje a kanrierre, ha visszamegy dolgozni? S egyáltalán van-e értelme a családnak, ha a férj alig van otthon? A mindössze egyetlen napot, 24 órát bemutató filmben több ember történetét követhetjük nyomon. Az Újság olyan emberekről szól, akiknek minden pillanatban fontos döntést kell hozniuk — ezek a döntések néha kellemesek, néha kellemetlenek, néha fájóak, de közös bennük, hogy mindig időhiánnyal küszködve kell őket meghozni. A forgatókönyvet David Koepp — nevét olyan filmek fémjelzik, mint a Jól áll neki a halál, a Jurassic Park stb. — a testvérével, Stephennal együtt írta, aki a Time újságírója. "A munkámban megszállottként keresem a tényeket, úgyhogy természetesen a film készítésénél is azt akartam, hogy minden részlet pontos legyen, mivel több kollégám is megnézi a filmet. Mindenre gondolnunk kellett, de szerencsére David tudta, hogy mit csinál, így képesek voltunk egy reális, pontos és szórakoztató filmet készíteni" — nyilatkozta Stephen Koepp. Ron Howard és csapata nagyszerűen megtalálta az egyensúlyt a drámai és a komikus elemek között, vagy úgy is mondhatnám, hogy a film mindannyiunkat érintő, komoly kérdéseket boncolgat néha komikus, néha meg már-már az abszurditás határát súroló jelenetekben. A főszereplőt, Henry Hackett újságírót játszó Michael Keaton képes ezekre a gyors váltásokra, komédiából azonnal váltani tud drámára, s mindezt a legnagyobb természetességgel teszi. A feleséget, Martyt, Marisa Tóméi alakítja, aki 1993-ban a legjobb mellékszereplő kategóriában az Unokatestvérem, Vinny című komédiában kapott Oscardíjat. Alicia Clark, a vezető pozícióba került újságírónő szerepében Glenn Close-t láthatjuk. A rendező, Bemie White főszerkesztő szerepét Robert Duvallta bízta. Őt főként a Keresztapa L, II. és az Apokalipszis most című Francis Ford Copolla-filmekből ismerhetjük. Tóth Edit 18 A HÉT
