A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-17 / 25. szám
HÍRMONDÓ Brockó Béla felszólalásában a Murány völgye Csáky Károly az adott térségekben lakó kutatók néprajzi kutatásának elhanyagoltságát kifogásolja nagyobb önállósága és aktivitása mellett tört lándzsát Ismét a régiók jegyében Leülepedett gondolatok a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság V. közgyűlése után Azt szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó. Nos, valahogy így jártam én is Társaságunk legutóbbi, április 23-án, Komáromban tartott közgyűléséről szóló beszámolómmal. A rendezvényt követően még olyan nagyüzem volt nálunk (előadások keleten, nyugaton, a nyári rendezvények előkészítése stb.), hogy egyszerűen időm, energiám sem volt végiggondolni az ott történteket. Mostanra pedig, hogy lett némi szusszanásnyj időm, már elolvastam (többször is) Kiss József Uj Szó-beli cikkét, amelyet május 18-án, a Múzeumi Világnap alkalmából jelentetett meg, s mondandóját, bevallom éppen Társaságunk közgyűlése ihlette (A politikai fellegjárás homályában ? Gondolatok a szlovákiai magyar múzeumügyről). Most hát, ha kissé megkésve is, ennek a cikknek ismeretében dolgozhatom föl mindazt, ami közgyűlésünkön feldolgozásra érdemes volt. A szlovákiai magyarság sajátos földrajzi elhelyezkedéséből, szétszórtáságából adódóan a vita során ismét előtérbe kerültek azon igények, melyek szerint a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság vezetősége többet foglalkozhatna az Ung-vidéki, Murány-völgyi, mátyusföldi stb. magyarok népi kultúrájának feltárásával, az ott élő önkéntes gyűjtők felkutatásával (!) — "mert biztos vannak ilyenek" —, szakmai segítésével stb. Már a helyszínen, a vita során is elhangzott, s azt most csak megerősíteni tudom, hogy annak ellenére, hogy az SZMNT vezetősége célul tűzte ki minden jelentősebb szlovákiai magyar tájegység fokozatos végiglátogatását, az ottani népi kultúra értékeinek feltárását, ennek megvalósítása egyik napról a másikra egyszerűen fizikai képtelenség ("központilag" irányított kutatásokat végzünk Hontban, rendeztünk már néprajzi táborokat Gömörben, a Bódva völgyében és most az Ung-vidékre készülünk, kiadványokat jelentettünk meg a Kisalföld, az Ipoly mente, a Vály völgye néprajzáról stb.). Társaságunknak viszont vannak tagjai gyakorlatilag mindegyik tájegységben, akik végezhetnék (a legtöbb esetben végzik is!) ezt a munkát, amihez a Társaság hátteret, publikációs lehetőséget, szakmai-módszertani segítséget tud nyújtani. Minden bizonnyal ez az örökzöld (és inkább a tehetetlenséget, a beszélni igen, tenni nem akarást jelző) vita ihlette meg Kiss Józsefet is cikke megírására. Amelyben persze összemossa a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és a komáromi Duna Menti Múzeum Nemzetiségi Osztálya hatás- és szerepkörét. Az igaz, hogy a végső célokat tekintve e két intézmény nagyon is egybetartozik (s végképp nem amiatt, hogy jelenleg mindkettő kötődik személyemhez is), ám gyakorlatilag, a konkrét tevékenységet illetően nagyon is tisztán megkülönböztethetőek egymástól. Kiss József, ha jól értelmezem, mégis e kettőtől, pontosabban a néprajztudománytól várja, hogy rávilágítson "a táji sajátosságok megőrzésére és a nemzetiségi együvé tartozás" harmóniájára. Nos, korántsem vagyok abban biztos, hogy igényével jó helyen kopogtat a szóbanforgó cikk szerzője, ugyanis a néprajz, lévén történettudomány, a maga eszközeivel, eddigi eredményeivel nem tudja megerősíteni annak az 1918-ban mesterségesen létrehozott képződménynek az egységét, amelyet ma szlovákiai magyarságnak mondunk (és itt teljesen fölösleges erdélyi példákkal előhuzakodni, hiszen ott köztudomásúlag egész más történeti előzmények határozzák meg a mai viszonyokat) pusztán praktikus okokból természetesen mindkét intézménynek, és a szlovákiai magyar (mondjuk) néprajztudománynak kutatási területe az egész szlovákiai magyar nyelvterület, ám annak szakadatlan tudatosításával, hogy az ezen belül található tájegységek népe csak ritka esetben állott egymással közvetlen gazdasági, kulturális stb. kapcsolatban. Ha tetszik, hanem az egyes tájegységek (a Csallóköztől a Bodrogközig) a nagytáji munkamegosztás következtében elsősorban észak-déli (és nem kelet-nyugati) kapcsolatban állottak egymással. Ezek után az egységes szlovákiai magyar autonómiatörekvések élharcosainak sem tudom ajánlani, hogy bizonyító adatokért a néprajztudományhoz forduljanak (ezt nyilván nagyon jól tudják, hiszen ez idáig nem is fordultak), viszont az egyes történelmi-néprajzi régiók újraéltetése érdekében munkálkodók számára tudományszakunk számtalan érvet, újrafelhasználható ismeretet tudna szolgáltatni. Különben még ők sem kérdeztek bennünket. LISZKA JÓZSEF (Hála József felvételei) Tisztelt Főszerkesztő Úr! Az A Hét 18. számában a Visszhang címszó alatt téves információk jelentek meg Sándor Eleonóra tollából. Mivel az adott időben Popély Gyulával együtt jómagam is tagja voltam a Szövetségi Gyűlés kulturális bizottságának, s az említett ülésről feljegyzéseink is vannak, olvasóink tisztánlátása érdekében kérem Önt az alábbiak közlésére: 1. A Jókai Egyetem létrehozását célzó törvényjavaslatot Sidó Zoltán terjesztette elő a kulturális bizottság 1990. február 14-i összejövetelén. E törvény javaslatot Popély Gyula és jómagam is támogattuk. Igaz ugyan, hogy a vitában Sándor Eleonóra is hozzászólt, de a törvényjavaslatot nem támogatta, mivel az nem volt — szerinte — kellőképpen szakmailag előkészítve. O és pártja egy magyar kar létrehozását szorgalmazta egy majdan létrejövő Cyril és Metód Egyetemen. A törvényjavaslat szavazásánál Sándor Eleonóra tartózkodott. A számla A múlt esztendőben Magyarországon a kiskertészkedőket (is) kötelezték a számlaadásra. Vagyis az eladó (legyen az piaci kofa) köteles a vevőnek számlát adni az eladott áruról. Az intézkedés osztatlan felháborodást keltett a vállalkozók, eladók körében. Azóta történtek változások, könnyítések, kivételek, de azért a számlázás marad, és aki Magyarországon számlát kér, az kap is. Nálunk ilyesmiről szó sincs. A piaci kofák, zöldségesek és a "bóvlisok" különböző mennyiségben és minőségben árulják portékájukat. Mindezek a minap jutottak eszembe, amikor egy kislány a magánzöldségesnél egy fél kiló citromot és egy rágógumit vásárolt. A citrom leszállított áron 22 koronába kerül, a rágógumi pedig egy fehéren csillogó kettesbe. A félkiló citrom ára tehát 11 korona lenne, ám az elárusító a gyereknek 19 koronát "irányzott elő". A kislány húszassal fizetett és egy sárga egykoronást kapott vissza, de még mielőtt elhagyta volna a zöldségesbódét odaszóltam neki: — Számold át, amit vásároltál! A kislány habozott, majd a citromra nézett és megakadt a keze a rágógumi bontogatása közben. De nem úgy a zöldséges asszonyság: — Talán valami baj van? — kérdezte fenyegetően. 8 A HÉT
