A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-14 / 3. szám
MINERVA megenni. A vidéken sem volt senki biztonságban, saját szemeinkkel láttuk, hogy az útba eső falvak többnyire egészen puszták és üresek voltak, mivel a lakosok éhen haltak; akik pedig meg nem haltak, azokat a rablók agyonütötték". Tectandemek alkalma nyílt a korabeli orosz élet megfigyelésére is, ám egyáltalán nem nyerte meg jóindulatát a korabeli orosz világ: "Ok, valamint hitsorsosaik, legigazibb és legjobb keresztényeknek tartják magukat, minket azonban nem tartanak keresztényeknek, hanem egyszerűen pogányoknak neveznek bennünket. Pedig ők maguk oly epikur gonosz, istentelen, csalárd és hazug emberek, hogy lehetetlen róluk eleget írni. Fél évig éltem köztük, tehát jól kiismertem őket, de mondhatom is, hogy ez az ország a fajtalanságnak, paráználkodásnak és egyéb bűnöknek olyan fészke, aminő nincs több a világon. Az Isten tízparancsolatát nem tartják meg és nem nagyon büntetik meg azoknak megszegőit." Az útleíró elmondja még, hogy ha a rablókat, gyilkosokat elkapják és becsukját, néhány évi raboskodás után, amikor letelt a büntetés és kiengedik őket, ott folytatják, ahol abbahagyták. A rablásokat és gyilkosságokat leginkább a földhözragadt jobbágyok és a szolgák követik el, akik ha uraik ellen lázadnának, azok nyomban felkoncolhatják őket. Tectander ecseteli a házassági szokásokat is. Elmeséli, hogy a korabeli oroszoknál a házasságot a szülők és az ismerősök hozzák létre. A vőlegény meg se pillanthatja menyasszonyát mindaddig, amíg szigorúan le nem kötelezi magát, hogy a házasság meg nem tartása esetére egy kiszabott pénzösszeget tesz le. Gyakran gyerekként házasítják össze őket, akik még azt sem tudják, mi az a házasság, szerelem, együttélés. Mit ír a temetésről: "A muszkák sokféle szertartással, még több ordítással és üvöltéssel temetik el halottaikat, e célból fiatal fiúkat fogadnak föl, minél többet és minél erősebben kiabálnak ezek, annál előkelőbbnek tartják a temetést. És hogyan étkeztek az oroszok a 17—18. században? "Ami pedig az evésnél és ivásnál követett szokásaikat illeti, a muszkák állatias, durva, műveletlen emberek, tányér és kés nélkül esznek, az ételt puszta kézzel fogják meg; italuk méhsör és pálinka. A muszkák hűtlen és ravasz emberek, kik legjobb keresztényeknek tartják magukat és nem tűrik el, hogy valamely más országot vagy népet többre becsüljenek." Az útirajz a Perzsiáig megtett viszontagságos útról és a visszautazásról is beszámol, sajnos mindezt már nem ismertethetjük. De talán így is elképzelhetik, hogyan élték mindennapjaikat 400 évvel ezelőtt az oroszok. D. Gy. Zsélyi Aladár emlékezete Advent havát, a nagy várakozás idejét éljük. Közeleg a megváltó születésének napja. Advent harmadik vasárnapja van, számunkra örömünnep, magyaroknak és mindazoknak, akik más nyelven beszélnek ugyan, de szót értünk velük, s osztoznak örömünkben. Karácsony havában híven hassa át szívünket-lelkünket az egymás iránti megértés, jóakarat és szeretet: Örömünnepelünk, mert magyar múltunk kimagasló egyéniségének, a repüléstörténet úttörőjének 110. születési évfordulójára emlékezünk. A hálaadó istentisztelettel, a fotókiállítással, emlékülésünkkel s nem utolsósorban a csatári és a bussai emléktábla-avatásokkal ismét gazdagabb lett ez a földdarab, melyet szülőföldünknek tudhatunk. De még fontosabb talán, hogy a történések által a szívünk telik meg jóérzéssel s bizalommal... Zsélyi Aladár egy azoknak a neves alkotóknak, tudósoknak, művészeknek a sorában, akik itt, Palócföldön látták meg a napvilágot, itt éltek, alkottak, itt is pihentek, s akik e föld népének tudásából táplálkozva teremtettek maradandót az emberiség javára. Igen, Madách Imre és Mikszáth Kálmán, Ipolyi Arnold és Szeder Fábián, Balassi Bálint és Rimay János és mások, kevésbé ismert teremtő lelkek földje ez a föld. Ez utóbbiak közé tartozott mind ez ideig Zsélyi Aladár is, hiszen munkásságával csak keveseknek adatott meg megismerkedni, megemlékezések sem zajlottak errefelé; a feledés homálya borította a példaértékű élet állomásait. Az elmúlt nyolcvan év történései: a határtologatások és kiigazítások, háborúk, deportálások és jogfosztások, a vélt vagy valós félelmek nem tettek jót az emlékeknek sem. Nemzedékek nőttek fel s mentek el úgy, mit sem sejtve arról, hogy egy nagy ember, egy hazafi, egy tudós lába nyomát őrzi ez a föld; Zsélyi Aladárét. Zsélyi az útrabocsátó szülőfalu anyanyelvén magába szíva a tudományokat lett azzá, amivé: a repülés úttörőjévé, szakíróvá. Az ember örök megismerési vágya, a hazája iránti olthatatlan hazaszeretete, szülőföldje iránti hűsége az, ami tanulságul szolgálhat a ma emberének. Nagy felelősség terhe nyomja vállunkat. Annak a vállalása, hogy merjünk szembenézni magunkkal: kik voltunk, mik vagyunk, mit akarunk tenni azért, hogy magyar nemzeti kultúránk, édes anyanyelvűnk fennmaradjon; merjünk gyermekeket vállalni, utódokat nevelni, tanítani. Mert aki a múltat akarja faggatni, az a temetőt kutatja — "a hálás eljár ősei sírjához"... Aki pedig a jövőt szeretné tudni, az ma a meglévő magyar iskoláinkat erősíti vagy újakat alapoz! A bussai alapiskola tanulójaként emlékeznék, ha akárcsak egyszer is szóba került volna a honismereti órán Zsélyi Aladár neve. Dehogy került: Nem hibáztatom ezért volt tanítóimat, hiszen ők sem hallhattak Zsélyiről, egy magyar pilótáról azokban a magyarság múltját feledtető időkben. Mától megváltozik a helyzet. A Bússá központjában levő kődarab a falu magyar múltjának egy intő darabja. Elkerülhetetlen, hogy ne essék szó az aviatika kiemelkedő képviselőjéről az alapiskola szlovák és magyar tagozatán, amikor a hon, a község megismerése a cél. Elkerülhetetlen, hogy az idelátogató idegenek ne vegyenek tudomást az Ipoly mente nagy fiáról s általa a vidék múltjáról! Elkerülhetetlen, hogy az itt élő emberek időnként ne vessenek számot cselekedeteikkel! Mert ez a kődarab lelkiismeretvizsgálatra int. Arra figyelmeztet bennünket: Ember légy minden körülmények között! Továbbá arra, hogy Bussán és Csalárban, széles e hazában otthon kell érezze magát a magyarság. A szülőföld jogán is, a polgár jogán is. Ahogy az erdélyi nagy magyar író megfogalmazta volt: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Nekünk ez a föld az otthonunk, habár sokszor kétségbe vonják azt a hatalom urai, akik úgy szeretnek minket, hogy majd elveszejtenek: diszkriminatív nyelvtörvénnyel, megcsúfoló névtörvénnyel, alternatív iskolával s a beolvasztás számtalan fortélyával. Hogyan válaszol a pokoli kihívásokra a felvidéki magyarság? Végtelen türelemmel, meg nem alkuvó józansággal, a békés együttélést hirdetve és megvalósítva, értéket teremtő munkával, humánummal, európai módon. Engedtessék meg hát neki, hogy időnként visszatekintsen a múltba, tanulságot és választ keresve a kérdéseire! Ez a mai sereglésünk, együttlevésünk eszembe juttatja Madách örök érvényű biztatását: "Ember, küzdj és bízva bízzál!" Igen, ez a mi küldetésünk: küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért! Ne legyünk hát kishitűek, bízzunk sorsunk jobbrafordulásában, legyen önbizalmunk! Zsélyi Aladár alkotó munkássága, emlékének feltámadása is e meggyőződésben erősít meg bennünket. Bússá, Csalár és Palócföld népe: hitedhez, nemzetedhez, anyanyelvedhez légy mindig hűséges! URBÁN ALADÁR Elhangzott Bussán 1993. december 12- én, a Zsélyi Aladár születésének 110. évfordulóján rendezett emlékülésen. A HÉT 15
