A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-10 / 24. szám
TAMNHAVSER c$ a wartbwrgi bAlnokvcrsnivj Az opera, pontosabban a zenes színpadi művek műfaja fejlődése során sok-sok változáson esett át. A legradikálisabb stílusváltás a nagy forradalmár, Richard Wagner (1813—1883) nevéhez fűződik. Röviden arról van szó, hogy az olaszföldön kialakult áriákra, illetve a zárt számokra épített opera stílusát felváltotta az átkomponált zenei szerkezet. Ennek lényege a folyamatos elbeszélés, a deklamáló éneklő beszéd, a zenedrámai nyelv, mely nem tűri meg az áriákban csúcsosodó megállókat. A zenedrámai nyelvnek — Wagner művei már nem operák, hanem főleg zenedrámák — egy további jellegzetessége, hogy szigorú szövetségben van a lényeget közlő szöveggel, mely együtt született a zenével, hiszen a szövegköltő és a zeneköltő egyazon személy. A zenekar szerepe sem merül már ki csupán a kíséretben, hanem maga is részese a drámának, s gondolatokat, vágyakat és indulatokat fejez ki. Végigtekintve Wagner zenés színpadi alkotásain, azt látjuk, hogy az említett folyamat fokozatos fejlődés eredménye, mely műről műre egyre több újat hozva valósítja meg a szerző teljes elképzelését, azaz a látvány, az énekbeszéd és a zenekari effektusok egységét. A Tannhäuser a művek sorában az ötödik helyen áll, de mivel Wagner első két művét megtagadta, a harmincéves Wagner alkotása a harmadik helyre kerül. Ha ez a mű még nem is igazi zenedráma, de már lényegesen eltávolodott a hajdani stílustól, s így egyszerre mutat előre, miközben a múltat is megidézi. Wagner fantáziagazdagságának ékes dokumentuma, ahogyan az olyannyira eltérő mondabeli elemekből megalkotta a maga Tannhäuserét, ezt a nagyon is emberi hőst, aki az érzéki és eszményi szerelem pólusainak vonzásában áll. Vénusznak, a szerelem istennőjének a barlangjából elvágyódó Tannhäuser visszatér Wartburg várába, Hermann őrgróf birodalmába, s újra részt vesz a dalnokversenyen. Itt nemcsak a dolnokok, hanem főleg Erzsébet, az őrgróf unokahúga fogadja lelkesen a megtért lovagot. A verseny témája: a szerelem. Míg a dalnokok az eszményi szerelmet dicsőítik, Tannhäuser Vénuszt és a testi szerelmet, s ezzel a jelenlévők felháborodását váltja ki. Bűne bocsánatáért Rómába zarándokol, de a pápa megátkozza azt, aki megjárta Vénusz barlangját. Föloldozást csak akkor kaphat, ha a pápai pásztorbot kizöldül. Erzsébet halála azonban a bűnöst megváltja, s a zarándokok tényleg meghozzák az új ágat hajtott pásztorbotot. Harmincegy éves szünet után ezt a Tannháusert mutatta be most a Szlovák Nemzeti Színház operatársulata Miroslav Fischer rendezésében, Ján Zbavitel vezényletével, Milan Ferenčík színpadtervében, Helena Bezáková jelmezeiben; a kórust Kovács Kálmán tanította be, a koreográfiát Elena Zahoráková készítette. Amikor ismeretessé vált a színház idei dramaturgiai terve, megdöbbenten láttam, hogy alig egy félévnyi távolságban két olyan ellentétes mű képezi a súlypontot, mint Verdi Otellója és Wagner Tannhäusere. Ráadásul mindkét címszerep egyazon tenoristára van kiosztva. Most, a bemutató előadások után — közben még egy teljesen sikertelen Mozart-produkció is született és tűnt el a műsorról — kénytelen vagyok beismerni, hogy amitől féltem, sajnos bekövetkezett. Mert nemcsak az történt, hogy a címszerep igényes szólamára kiszemelt énekes, nem lévén úrrá az anyagon (ami nem is csoda), visszaadta a szerepét, s így a színház csupán import Tannhäuserekre van utalva, hanem az is, hogy szinte az egész együttes súlyos harcot vív a számára szokatlan wagneri stílussal. A felmerült problémákat a rövid felkészülési idő alatt nem sikerült megoldani, s így általános jelenség a kidolgozatlanság és a nem beérett teljesítmények láncolata. Tudta azt Wagner nagyon jól, hogy miért van szüksége Bayreuthra... A sok szereplő közül — egyes szerepek hármas alternációban vannak kiosztva — helyszűke miatt csak néhány jellegzetes pozitív és negatív teljesítményt emelek ki. A három Vénusz: Lilija Larinová, Magdaléna Blahušiaková, Mária Repková — bár különböző énekesi színvonalat képviselnek — közös nevezője, hogy csábító érzékiségük helyett a sértettségük kerül előtérbe, igaz az előbbihez a rideg márványfalú díszlet sem ad inspirációt. Erzsébet szólamát szintén hárman tolmácsolják. Elena Holičková hozza a megbízható tisztes középszert, Magdaléna Blahušiaková egyéniségétől távol áll Erzsébet eszményi alakja. Az élményt Magdaléna Hajóssyovától kaptuk, aki énekben, stílusban és átélt játékban prezentálta a német színpadok színvonalát. A címszereplő, a német Klaus Gerber nem tartozik a Wagner-énekesek élvonalába. Nagyjelenetét, a "Római elbeszélést" azonban koncentráltan és meggyőzően adta elő. Az ugyancsak német színpadokon működő amerikánus James McCray indiszpozíciója következtében — az előadást megmentendő — exkuzálta magát. Sajnos, nem tudtam megállapítani, hol végződik indiszpozíciója és hol kezdődik fáradt hangjának kopottsága. A két ragyogó őrgróf, Sergej Kópiák és Peter Mikuláš, de mekkora a különbség a két egyéniség között! Az előbbi tipikusan szálkás szláv basszusával rideg, kemény várúr, míg az utóbbi melegfényű, lágyan áradó hangjával köztiszteletnek örvendő fejedelem és szeretetre méltó nagybácsi. Utolsónak hagytam a számomra a legnagyobb meglepetést — Dalibor Jem's Wolfram von Eschenbachját. A közelmúlt sokat ígérő Anyeginje és Malatestája után most itt a teljes kibontakozás. Gyönyörű hang, pompás deklamáció és szerepértelmezés, kifogástalan szövegmondás és ragyogó megjelenés az összetevői szuverén teljesítményének. Ezen az estén a művet egyértelműen "Wolfram"-ra kellett volna átkeresztelni. Ami a díszleteket illeti, ahogyan azt már említettem, a Vénusz-barlang jelenet téves és megoldatlan, a további három kép szinte egyazon díszletét viszont csak az anyagi problémák szemszögéből véve lehet szemlesütve megbocsátani. A zenekar és az énekkar elfogadhatóbb szintre való emelése még igen sok csiszolást igényel. A meglehetősen jellegtelen rendezésnek csupán két ellenpólusát említem. Szép és kifejező megoldás az utolsó pillanat, amikor a sötétbe borult színpadon a halott Tannháusert egy az "égből" jövő fehér fénysugár világítja meg. Mellbevágott viszont az a mozzanat a csarnokjelenetben, amikor — hangsúlyozom a 13. században vagyunk! — a dalnokokat hajlított tonett székekre ültetik, amelyeket 1870 után Bécsben kezdtek gyártani. VARGA JÓZSEF Wolfram (Dalibor Jcnis) és a dalnokok (Katarína Marenčinová felvétele) 6 A HET
