A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-14 / 3. szám
ÉGTÁJAK kozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt. — Aludj, egyetlenem... nincs semmi baj! — Hejjj... — Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát. — Nyisd ki!... — kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút. — Nyisd ki!... Bezárta, a jó Istenit... Nyisd ki az ajtót, te...! A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat. — Jaj, dehogy zártam... Dehogy zártam!... — Ott dögölj meg, ahol vagy... — tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett. — Megint a szekrényen jössz be... A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak. — ... Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már... — Jaj, Teremtőm — mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. — Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred... — Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj... — Ne kiabálj, az Isten szerelméért... Gyere, levetkőztetlek... — Mars!... — Segítek, csak ne kiabálj... felébred a kicsi... gyere szépen... Egészen a fiú mellé lépett... Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. — Most akard levenni a kabátomat... Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány. — Gyere, feküdj le... — Feküdjek le, mi?... — Jaj, Istenem, miért teszel tönkre... aztán vékony gyerekhangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjaiba temette, és zokogott. Ha valaki messziről meghallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja. — Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek... A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni. — Hagyj engem, hagyj engem... — Fogd be a szád... — Hagyj engem, hagyj engem... A fiú odatámolygott hozzá. — Elhallgatsz végre...? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. — A hajamat kell fogni — suttogta. — Amióta levágták, nincs mit fogni rajta — suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. — Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett. — Eressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna. — Fáj! — kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után. — Bestia... A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábaik alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat. — A gyermek! A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra: — Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karjait a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemeit. A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre. — Nincs semmi — mondta halkan —, nincs neki pénze — és kezébe temette az arcát. ORBÁN OTTÓ Ballada a nagy modemekről Hol van Baudelaire, a lélek utazása? És hol Rimbaud? Hol a részeg hajó? Hol a múlt század vak várakozása? — hisz’ rossz korban is készülhet a jó... Hol van Wagner, a tűzoltóparancsnok, s a lángnyelv, mely a Walhallába kap? S Gauguin — nők, fényköd, tenger és narancsok... De kelhet e ma a tegnapi nap? S hol Alma Mahler, a nagy ágyú nőstény, ki ölébe vont össze tűzerőt? S a faun Debussy, Sztravinszkij, az őslény, s a vakító kubista háztetők? Hol Apollinaire? És hol az avant garde? Hol a ricsaj, az elv, a vaskalap? S az irányzat, a lángoló aranykard? De kelhet-e ma a tegnapi nap? Hol a nagyhangú világmagyarázat? Hol a megégett hullából a hit? Mit hagyott ránk e gyalázatos század, a tömegg)>ilkos, mocskos huszadik? Legyünk modemek? Legyünk posztmodemek? Legyen a vers pöröly, mely odacsap? Szellemünk pára, s jeges űrbe dermed... De kelhet-e ma a tegnapi nap? AJÁNLÁS Herceg, világod puszta semmit őröl. Időd, mint nyitva hagyott kerti csap. Jobb lenne mindent kezdened elölről! De kelhet-e ma a tegnapi nap? NAGY LÁSZLÓ ILLUSZTRÁCIÓJA A HÉT 13
