A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-03 / 23. szám
SZABADIDŐ SISNER Megszabadulni Natashától Óvatosan ezzel a karórával, felügyelő úr, nagy érték! Igen, érték, pénz. Emiatt mindig veszekedtünk. Natasha egyfolytában panaszkodott... Neki ez kell, neki az kell. Napról napra ugyanaz a nóta. Saját üzletem van. Igaz, csak cukrászda, és őszintén szólva nem aranybánya, de ezt hiába bizonygattam neki. Adjál még, adjál még, hajtogatta. Micsoda disznóság, mondta, még elektromos kávédarálója sincs. Hallgattam, tűrtem, s végül elhatároztam, hogy átküldőm a másvilágra. A szomszédos utcában vettem egy zsineget. Amolyan szárítókötélfélét. Megkötöttem a hurkot, átdobtam a pince egyik gerendáján, és lehívtam a drága nejemet. Persze bőszen lerohant, és azonnal rám támadt. — Martin, mit csinálsz te itt? Elkaptam, ráhúztam a hurkot. A kötél végét odaerősítettem egy vastag csőhöz. Még ficánkolt az aranyos. A pofája a szivárvány valamennyi színében játszott. Ezután azonban a legrosszabb történt, az, amire álmomban sem gondoltam. A zsineg elszakadt. Szégyen! Bóvlit árulnak, azt sózzák a nyakadba — illetve: Natasha nyakába. Natasha pedig köhögött, fújtatott, majd elkezdett krákogni. Megkezdődött a nagy versenyfutás. Nyakán a zsineggel utánam vetette magát. Futottam, mint az őrült. Felkapaszkodtam a lépcsőkön. A konyhában majdnem felkaptam a teáskészletet, hogy a fejéhez csapjam, de aztán meggondoltam magam. A porcelán méregdrága. Helyette egy üveghamutálcával — ezt is olcsón vettem egy áruházban — céloztam a halántékát. Bumm! Az üveg szerencsére nem repedt meg, de Natasha lecsúszott a padlóra. Lehajoltam, az arcomat a szívére szorítottam. Még lélegzett a bestia. A zsineggel, amely a nyakában lógott, megkötöztem, majd ragtapaszt ragasztottam a szájára. Ha magához térne — legalább hallgasson. Most mitévő legyek? Megölöm, a holttestet elrejtem, de úgy, hogy ne maradjon utána semmi nyom. Közben a cukorfalat magához tért. Úgy vonaglott a padlón, mint egy óriáskígyó. Megfojtsam? Vagy addig verjem, amíg csak van benne szusz? Nem, finom ember vagyok, erre nem vagyok képes. Úrhölgyet nem verünk, akkor sem, ha a nejünkről van szó. A klasszikus módszer a legjobb, vélekedtem. Kés! Tiszta és pontos szúrás a legmegfelelőbb helyre, és pont. Előszedtem azt a díszkést, amelyet olyan olcsón vásároltunk Mexikóban. A szivi tágra meresztette a szemét. Nem haboztam — mert én az akció embere vagyok —, letérdeltem mellé, hogy szíven szúrjam. Sajnos, ez a művelet sem ment olyan könnyen és egyszerűen, mint a filmekben. A kés valahogy kifordult a kezemből, és alaposan megvágtam a hüvelykujjamat. Natasha a csodával határos módon kiszabadult béklyóiból. Úgy rontott rám, mint egy vadállat, és én megint futhattam, hogy mentsem a bőrömet. Leszaladtam a pincébe... és ekkor megtörtént. Éppen leértem a hűvösbe, amikor felettem hatalmas zajt hallottam, majd egy test zuhant le, egyenesen a hátamra. Natasha nem mozdult többé. Halott volt, tökéletes hulla. Nyilván megbotlott valamiben, gurulni kezdett lefelé, eltörte azt a szép hattyúnyakát. Most mit csináljak? Volt egy holttest, a nyakán fojtogatás nyomai, a fején pedig ütések helye, ráadásul az a díszkés is megtette a magáét. Mégsem én öltem meg. Na most hogyan megszabadulni a hullától?! Egy meg egy az kettő. Egyből pedig kettőt csinálni — ha kettévágom. Micsoda szerencse: a minap vásároltam egy villanyfűrészt. Ha még nejlonzsákom is volna...! A hirdetés! Igen, a napokban bizonyos hirdetés jelent meg az újságban. Az egyik áruház olcsón kínálja a szemeteszsákot. Gépkocsiba ültem, és az áruházhoz hajtottam. Még csak most kezdődött a kálváriám. A zsákokat rövid idő alatt szétkapkodták. Nyomás a város másik körzetébe! Nem volna talán célszerűbb telefonon érdeklődni? Minek pocsékoljam a benzint? Becsüld meg, ember a pénzed! Sráckoromban — igen, emlékszem — trükkel telefonáltam. Ha néhányszor alaposan rávágunk a készülékre, előbb-utóbb bejön a "klikk", és akkor nem kell behajigálni a pénzt abba az éhes lyukba. így tettem most is. A fejem tele volt mindenféle marhasággal, és nem láttam a rendőrt, aki viszont éberen leste minden mozdulatomat. Kinyitotta a fülkét, leordított, mivelhogy megkárosítom a városatyákat. Mondtam neki, nem gondoltam komolyan, csak vicceltem, de ez a vizslaszemű rendőr — vigye el az ördög — felfedezte az ingemen a vérfoltokat. A cipőm is véres volt. A rendőr roppant kellemetlen kérdésekkel nyaggatott, mivel pedig nem vagyok szenátor, végül szánalmas motyogásba kezdtem. Ennyi az egész. A tervem dugába dőlt. Pedig — ezt ismerje be — mindent alaposan kiterveltem. Mindazt, amit elmondtam, felhasználhatja ellenem... Az életemmel játszom? Mondtam az elején, hogy az én cukrászdám nem aranybánya. Honnan és miből fogadjak magamnak drága ügyvédet? Nincs nekem arra pénzem... Prekopová ALKOHOLISTA Egyszer egy szerencsétlen, kisírt szemű asszony nyitott be a rendelőbe: — Doktor úr, könyörgöm, segítsen rajtam, az én öregemmel nem lehet bírni. Elissza minden pénzét, sőt már el is adogat ezt-azt a házból, hogy legyen mit leeresztenie a torkán. S ha részeg, már félek, hogy eljár a keze. A múltkor is akkora pofont kaptam tőle, hogy azt hittem, nyomban összerogyok. Nagyon szépen kérem, doktor úr, segítsen! Csináljon vele valamit! — zokogott, és a keze fejével törülgette a könnyeit. A doktor tudta, miként segítsen a szerencsétlen asszonyon: — Nyugodjék meg, Mrkvičkáné! Elküldjük a férjét gyógykezelésre. Úgy is lett. Egy idő múltán az orvos már meg is feledkezett Mrkviékánéról. Egyszer azonban ismét megjelent a kisírt szemű asszonyság a rendelőben. — Na, mi a baj? Megverte? Már megint iszik? — Még nem vert meg, de nem sok kell hozzá. Állandóan fenyegetődzik. Nem iszik az egy csepp italt sem, de mióta nem iszik, úgy viselkedik, mintha meghibbant volna. — Nocsak, mondja el egy kicsit részletesebben a dolgot — mondta az orvos az asszonynak. — Doktor úr, tudja, ahogy megjött a kúráról, azóta rendszeresen jár a munkába. S képzelje csak, onnan egyenesen hazajön. S ahogy megjön, szokatlan, nem egészen normálishoz illőket kérdezget, hogy: "Miért nem mosogattál el már megint? Mikor lesz már főtt étel?" Lássa be, doktor úr, hogy ez nem normális. Hiszen mindennap főzök neki zacskós levest — és mégis főtt ételt követel. Hol halsalátát, hol meg franciasalátát veszek neki, naponta frisset, s otthon olyan választéka van a különféle konzervekből, hogy némelyik üzlet megirigyelhetné. S ő mégsincs megelégedve. Naponta követeli a tiszta inget és zoknit. Biztosan talált magának szeretőt is, mert mindennap borotválkozik. — S hogy segítsek én magán? — kérdezte az orvos. — Hát én tudjam? Maga a tanult, magának kell tudnia segíteni az embereken. — Van valami elképzelése? Mit kellene tennem? Mrkvičkánénak felcsillant a szeme: — Én idehozom magának, s írjon elő neki valamit, hogy újra igyon. Faragjon belőle normális embert! — De hát azt nem tehetem — ellenkezett az orvos. Éppen elege volt már Mrkvičkánéból. Szinte izzadt bele. Az asszony erre felugrott a székről, és az ajtóhoz viharzott. Ott még megfordult, és tele szájjal, fölháborodva vágta az orvos szemébe: — Ilyenek maguk, orvosok. A semmirekellő alkoholistákon segítenek, de egy szerencsétlen asszonyért az ujjuk hegyét sem mozdítják. És becsapta maga után az ajtót, hogy csak úgy zengett belé. Vércse Miklós fordítása 26 A HÉT
