A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-27 / 22. szám
GONDOLKODÓ HATÁBTALMIL Magyar Szó helyzete sem; s mindez még nem elég, felütötte a fejét a belviszály, az egymás elleni acsarkodás. Olyan emberek esnek egymás torkának, akik régebben barátok és harcostársak voltak; árulással, becstelenséggel, nemritkán adományok elsikkasztásával vádolják egymást. Ez ma korunk morbus hungaricusa. Akadt persze irigyelni való is. Számomra talán az jelentette a legnagyobb meglepetést, hogy a rózsásnak egyáltalán nem nevezhető romániai gazdasági helyzetben is meg tud élni vagy tucatnyi magyar napilap Erdélyben, s ami még meglepőbb, hogy ezek zöme regionális jellegű, tehát nem kerülnek be az országos terjesztés hálózatába. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy Romániában a magyarok jelentős hányada nem nézheti a budapesti televízió műsorát, s csak igen rossz minőségben tudja fogni a magyar rádió adását, ezért jobban megbecsüli a sajtót, de még így is hitetlenkedve vettem tudomásul a tényt, talán mert nálunk még az egyetlen napilapnak is anyagi nehézségei támadnak időnként, s az, hogy további napilapjaink legyenek, egyelőre csak az elérhetetlen vágyak közé tartozik. A tanácskozáson szóba került a határon túli magyar lapok támogatása is. Különböző alapítványok létesültek erre a célra az elmúlt években, s ha nem is a szükséges mértékben, de azért mindenhová jutott az adományokból. Persze történtek ''csalafintaságok" is, s hallottunk olyan esetekről, amikor a küldemény nem érkezett meg az eredeti címzetthez. Magyarországon is vannak olyan politikai körök, amelyek sokallják a határon túli magyaroknak nyújtott anyagi támogatást, s rendszerint e kisebb-nagyobb visszaélésekre hivatkoznak. A kisebbségi újságírók egyik legfájóbb problémája azonban az információhiány. Az egyes régiókban élők jóformán semmit sem tudnak arról, hogy mi történik másutt. Szívesen olvasnák egymás lapjait, de a postai szolgáltatás olyan drága (és "megbízhatatlan") manapság, hogy egyszerűen nem éri meg a lapokat küldözgetni. E sorok írója felvetette a tanácskozáson, vajon nem volna-e lehetséges egy olyan tallózó folyóiratot megjelentetni, amelyben a határon túli magyar lapokban közölt írásokból válogatna a szerkesztő. Ez a lap Budapesten készülne, elsősorban a magyarországi olvasókhoz jutna el, de bizonyos mennyiségben terjeszteni lehetne az anyaországon túl élő magyarok körében is. Azt tapasztalni ugyanis, hogy a magyarországi médiák nem mindig a legszerencsésebb módon tájékoztatják a magyarországi közvéleményt rólunk, s egyelőre semmilyen lehetőség nincs arra, hogy mi ezt a képet árnyaltabbá, teljesebbé tegyük. Ez a lap talán egy kis fénysugarat is vetíthetne azokra a tehetséges toliforgatókra, akik a kisebbségi sajtóban vívják napi sziszifoszi küzdelmüket, a legcsekélyebb erkölcsi megbecsülés nélkül, miközben szerencsésebb sorsú, de semmivel sem tehetségesebb budapesti pályatársaik nevétől zeng az ország, néha még olyankor is, amikor a produkció bizony szerény. Kósa Csaba, a MÚK elnöke zárszavában megígérte, mindent megtesznek azért, hogy ez a lap beinduljon, de mint annyi mindenhez, ehhez is pénz kell, nem is kevés. És persze nyugodt politikai légkör is — tegyük hozzá rögtön, némi aggodalommal. Őszintén bízunk abban, hogy az eldurvult magyarországi választási kampányt gyorsan elfelejtik mind Magyarországon, mind a határon túl. Az újságírók is sokat tehetnek ezért. LACZA TIHAMÉR Fotó: Móry Gábor A Magyar Újságírók Közössége (MÚK) április utolsó napjaiban kétnapos tanácskozást rendezett Budapesten a határon túli magyar sajtó helyzetéről és szerepéről. Több mint ötven erdélyi, kárpátaljai, vajdasági és felvidéki újságíró vett részt a tanácskozáson, amelyre egyébként a magyarországi választási kampány hajrájában került sor, így az egybegyűltek egy kis ízelítőt is kaphattak abból a szenvedélyes, helyenként bizony övön aluli ütésekkel is tarkított küzdelemből, amelyet a választók kegyeinek elnyeréséért vívtak a pártok. A külföldről érkezett újságírót természetesen az is érdekelte, hogyan "viszonyul" mindehhez a szakma, a magyarországi elektronikus média és a sajtó, elvégre annyit már mi is megtanulhattunk az elmúlt években, hogy a tömegtájékoztató eszközök valóban befolyásolhatják az emberek gondolkodásmódját és politikai szemléletét. Nos ebben a tekintetben eléggé lehangoló volt a kép; a pártok programjáról jóval kevesebbet tudhattunk meg, mint arról, ki kit utál, kit hogyan szeretne lejáratni, mit talált az utolsó pillanatban a másik múltjában etc. E sorok megjelenésekor már nagyjából tudni fogjuk, hogyan alakulnak Magyarországon a pártok közötti erőviszonyok az elkövetkezendő választási időszakban, de annyit már most leírhatok, hogy a magyarországi kollégák jelentős része bizony még elégséges osztályzatot sem érdemelne a kampány során tanúsított magatartásáért. Ez éppúgy vonatkozik a kormány mellett agitáló, mint az ellenzéki pártok uszályába került toliforgatókra. Mindezt azért tartottam fontosnak elöljáróban közölni, mivel a kétnapos tanácskozás hangulatára rányomta a bélyegét, sőt azt is mondhatnám, hogy fel is borította az eredeti programját. Az igaz, hogy minden felkért előadó megtartotta előadását. Többek között hallhattuk Náhlik Gábori, a Magyar Televízió ügyvezető alelnökét, Ablonczy Lászlói, a Nemzeti Színház igazgatóját, Sára Sándort, a Duna Televízió elnökét, Benedek Istvánt, a kitűnő orvostörténészt és közírót, Nemeskürty István filmeszté-A tanácskozás résztvevői tát, Páskándi Géza Írót etc. Néha már az volt az érzésünk, hogy talán sok is ez a jóból, elvégre bennünket az is érdekelt volna, mi a jelenlegi helyzet a Kárpátalján, a Vajdaságban vagy éppen Erdélyben, de erre igazából a tanácskozás hivatalos programjának keretében nem nagyon nyílt lehetőség, az erre kijelölt két órácska pedig kevésnek bizonyult. Azt örömmel nyugtáztuk, hogy a lapok, ha olykor nagyon keserves körülmények között is, de még megjelennek. Persze többnyire szerény külsővel, és a megszűnés fenyegető rémével viaskodva. Sokan elmondták, hogy rendszertelenül kapják a fizetésüket, akkor is keveset. Gond van a papírral, a terjesztéssel, s persze az eladással is, hiszen mindenütt egyre romlik a gazdasági helyzet, csökken az emberek életszínvonala, és sokszor még a napi betevő falatra sem futja, nemhogy újságra. Különösen a Kárpátalján és az egykori Jugoszláviában dúló háború következményeit nyögő Vajdaságban drámai a helyzet. A napilapként jegyzett Kárpáti Igaz Szó például csak háromszor jelenik meg egy héten, de nem jobb a vajdasági Benedek István 14 A HÉT
