A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-27 / 22. szám
SORSOK HÉTKÖZNAPI TRAGÉDIÁK Ülök a pádon, várok valakit. A pad túlsó végén egy elhanyagolt külsejű bácsi papírzacskót tart maga előtt, abból eszik valamit. Megjelenik egy idősebb hölgy, az orra beragasztva, szemmel láthatóan társaságot keres magának. Odamegy a bácsihoz, szaglászik, melléje ül, arrébb húzódik, végül megállapodik mellettem. Megszólít: Várok valakit, ugye? O a volt kolléganőjét várja, egy idős asszonyt, akinek el kell jönnie, mondja, mert megígérte, hiszen templomba jár, szavahihető. Ismét beleszagol a levegőbe, azt mondja büdös az öreg, és átül a másik oldalamra. — Ismerem az öreget, mondja. Koldulni szokott az utcán, de néha nagyon kikupálódik, fogalmam sincs, hogyan csinálja. Évekkel ezelőtt még tisztes családi életet élt. Nős volt, aztán volt vagy három gyereke, később az egyik meghalt. A fiú ugyanis kézilabdázott, és az egyik edzésen olyan szerencsétlenül találta el a labda, hogy valamilyen agyközpontot sértett meg. Nem ismerem az orvosi kifejezéseket, de a lényeg az, hogy a gyerek nagyon furcsa betegséget kapott. Képzelje el, napról napra hülyült, egyre gyagyásabb lett, és rövid időn belül meghalt. Amikor az asszony ezeket mondta, hadonászni kezdett a kezével, mutatóujjával a halántékát böködte, talán ezzel is hangsúlyozni akarván, miről is van szó. — Bizony, a gyerek, amilyen értelmes és jó tanuló volt, úgy veszett ki belőle a normális élet minden szikrája, rossz volt ránézni. A fiam is barátkozott vele, de egy idő után már lehetetlen volt a barátságot fenntartani, mert a gyereknek nem volt egyetlen normális gondolata, hát fokozatosan elmaradoztak mellőle a barátok. A szülők persze egymást okolták, hogy miért is engedték a gyereket sportolni. De én mondom, ha a sors úgy rendelte, úgy is kellett annak lenni. Na aztán, a családban elkezdődtek a problémák. Tudja hogy van az, csőstül jönnek a bajok. Az asszony meg az ura marták egymást, mert hát őket is mardosta a lelkiismeret. A nagyobbik gyerek — gyönyörű szép lány volt — nem bírta az otthoni veszekedéseket, elutazott valahova Csehországba egy bányavárosba, férjhez is ment, de nyolchónapi házasság után a férje magára hagyta. No nem arról van szó, bogy másikat talált, hanem egy bányaomlás maga alá temette. Szegény fiatalasszony, éppen szülés előtt állt, és hát ez lett volna az első gyerek. Hazajött az anyjához Pozsonyba, hogy az első hónapokat itt, az anyja mellett töltse a babával. A nagy ijedelemtől meg a szomorúságtól nagyon hamar megindult a szülés, nem is csoda, hogy a kicsi hibásan született. Intézetbe kellett adni szegénykét. Az asszony még visszament Csehországba, később mindenféle férfiakkal összeadta magát, egyre kevesebbet hallottak róla az itthoniak. A bácsi fülelni kezdett, a nő gyorsan elhallgatott. Az utcán felbukkant két gyanús külsejű férfi, s már messziről kiabáltak az öregre. Az egyik egy sörösdobozt kínált neki. Az öregember gyorsan beleszürcsölte, és nagyhangon magyarázni kezdett valamit. A nő hozzám hajolt és odasúgta: látja, mindig akadnak valamilyen alkalmi haverok. Megnyugodva folytatta a bácsi történetét: — A legkisebb gyerek, még a nevét is tudom, Mirko, az is szeretett volna kiszabadulni az otthoni pokolból, belekeveredett egy huligánbandába. Először szipóztak, kéregettek, ittak, aztán, tudja, hogy van az, lopni kezdtek, a társaság belevitte a gyereket minden rosszba. Börtönben kötött ki, valahol Lipótváron ül. Szegény anyja, nem volt elég a baja, zúdult a családjára a szerencsétlenség, folyton idegeskedett. Meg is lett az "eredmény"! Két éven belül a Heyduk utcai onkológián kötött ki tüdőrákkal. Onnan már csak a krematóriumba szállíthatták. A szerencsétlen férfi, ez az alak itt — mutat a bácsira —, meg hát butítja az agyát. Iszik, mi mást tehetne? Tudja — néz rám most először az asszony —, én el se tudom ítélni. Nincs ennek az embernek már senkije meg semmije. Gondolja, hogy ezt józanul ki lehetne bírni? Ha belegondolok... A nő egy pillanatra elhallgat, habozik, folytassa-e vagy se. Legyint egyet, aztán ki böki: — Az én férjem félig vadállat, de bizony nehezen válnék meg tőle. Pedig az orromon most végeztek plasztikai műtétet, úgy odavágott a múltkor... Azon vesztünk össze... A nő tán rájött, hogy már túl sokat mondott egy vadidegennek. Nem folytatja. Könnybe lábad a szeme és mereven néz maga elé. Az öregember az alkalmi barátokkal handabandázik. Megjelenik egy asszony, kenyérdarabokat vesz elő a zsebéből és a földre morzsolja. Hirtelen galambsereg suhog el mellettünk, körbeveszi a nénit, aki üdvözült mosollyal az arcán becézi a galambokat, dobálja nekik a kenyérgalacsint. A mellettem ülő hölgy feláll, búcsúzik: — Ez az a hölgy, akire vártam — mutat a galambokat etető asszonyra. Hoztam neki egy régi kosztümöt. Tudja, én már kihíztam, ingyen odaadom neki. Hát a viszontlátásra! Nagyon jól elbeszélgettünk. Fogta a táskáját, még egyszer szemügyre vette a hadonászó öregembert, majd elindult a galambsereg közepén álló öregasszony felé.-melánia-Illusztrációs felvétel: Gyökeres György A HÉT 7
