A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-20 / 21. szám

Komolyan végignézte a két férfit, bólintott:

— Látom.

— Még negyedóránk van a filmig.

— Unatkoznak?

— Este érkeztünk, nem ismerjük a várost.

— Rögtön láttam. Én sem vagyok idevalósi.

— Az is látszik.

Nevettek. Könnyű lesz, kár volt beijedni.

— Kérdeznék valamit — mondta Jo.

— Csak bátran!

Mozgékony, ívelt szája önálló életre kelt, valahányszor elmosolyodott. "Pedig a szemei talán még kifejezőbbek voltak" — mondogatták később.

— Csak azt szeretném kérdezni, hogy véletlenül nem táncosnő-e a foglalkozása?

Meghökkent, elkomolyodott:

— Láttak valahol?

— Csak a vádliját — bólintott Serge. — Olyan kidolgozott vádlija csak táncosnőnek lehet.

Megkönnyebbülten felkacagott:

— Jó szeme van. Tényleg táncolok.

— Gyerünk, igyunk meg egy feketét. Beszélgethetünk a melegben is.

— Szeretem a huzatot — rázta fejét a nő.

Felgyűrték gallérjukat, és maradtak.

— Itt táncoltam a balettkarban. Most tanítványaim vannak, órákat adok.

— Mióta él itt?

— Négy éve.

— Nehéz lehetett beindulni.

— Miért?

— Persze, ha megvolt az alaptőke...

A nő fázósan összehúzta magát. Mindketten a kopott prémgallért nézik vékony, fehér nyaka körül. Fúj a szél. Alig múlt el a vacsoraidő, és máris kihalt a város.

— Az uzsonnák, a teadélutánok... a meghívók, a zsúrok, vizitek, amíg az ember odaédesgeti a mamákat a balettórákra...

Serge röhögött.

— Nem könnyű divatba hozni a táncot. Főleg egy ilyen cammogós, nehézkes fajtánál.

— Ne higgye — vágott közbe a nő. — Én ugyan nem törtem a fejemet zsúrokon. Az ipari negyedben rendezkedtem be, a határ felé. A tanitványaim egyszerű tanoncok. Meg a kicsik az elemi iskolákból.

A két férfi összenézett.

— Tudják — folytatta —, ott nálunk öröm a munka. Elmagyarázom nekik, amit kevesen értenek: a lényeget. Mit akar kifejezni a tánc, és miért. Szeretik.

— Van, aki kiugrik? — kérdezte Serge.

— Minek? — kiáltotta a nő. — Minek?

— Maga nem ambicionálja?

— Nem. Legyenek minél többen, akiknek kinyílik a szemük. Kiugrani! Minek? Hogy tönkretegyék az életüket?

A nő zsebkendőt keresett, aztán keze fejével törölte meg nedves szemeit.

A galérián fölberreg a csengő. Mint petyhüdt éjjeli pillék, szürke alakok lebzselnek a kivilágított mozi előtt. Tétováznak, bemenjenek-e?

ÉGTÁJAK

Ferdinandy György

Szomofű film

Megtalálhatta, amit akart, mert felsóhajtott, és himbálódzó léptekkel sétált a kasszához.

— Gyere — intett Serge —, bent könnyebben megy az ismerkedés. — Jegyet váltottak.

— Még húsz perc. — Jo a nőnek szánta a meghívást: — Elmegyünk egy feketére?

Az nem fordult vissza. A kijáratnál álltak, háttal egymásnak.

— Micsoda huzat!

Jo hirtelen megfordult:

— Meghívjuk egy kávéra, ha akarja.

Elmosolyodott. Meleg, szép a mosolya:

— Köszönöm, nem megyek el.

— Még megfázunk itt, a huzatban — morgolódott Serge.

— Miért nem jön, barátságból hívjuk!

— Megszólítod? — kérdezte Serge.

Jo vállat vont.

— Csinos — mondta Serge —, miért ne?

A nő végigsétált a huzatos galérián, megállt Anouk Aimée képe előtt.

— Talán már van jegye.

— Beülünk, vagy megyünk aludni?

— Te, nézd!

Visszafojtott lélegzettel figyeltek.

— Kiköpött Anouk Aimée — mondta Jo.

— Különösen a feje.

A nő keres valamit kézitáskájában. Hosszú, elnyűtt kabát van rajta, kis, kopott prémgallér. Fésületlen haja fényesen tapad vállaira. Érdekes nő: talán csak az a furcsa benne, hogy egyedül van.

16 A HÉT