A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-20 / 21. szám
OTTJÁRTUNK Ecsettel is lelkész maradt A Madách Kiadó egyik sikeres vállalkozása az 1994-es asztali naptár volt, amelyet Tiszai Nagy Menyhért festőművész, református lelkész képei, festményei díszítenek. A festőt a Bodrogközben mindenki ismeri, de talán Kassa vidékén is, mert egy-egy Csemadok által szervezett hagyományőrző fesztiválon oly régi hangszereket szólaltat meg, amelyeken manapság már nagyon kevesen játszanak. Ötven esztendővel ezelőtt Zemplénagárdon született, de Kistárkányban élte le gyermekkorát, ahol a szomszédukban élő két festőtől kapott biztatást és érezte meg a festészet lelket melengető sugarát. A gimnáziumot Királyhelmecen kezdte, de végül is Nagykaposon érettségizett. Már középiskolás korában hajlama volt a festészethez, mindamellett széphangú ifjú volt, jól szavalt, és népi hangszereken is játszott. Elsősorban a képzőművészeti tudásában bízott és az érettségi után a pozsonyi Képzőművészeti Akadémiára jelentkezett, ahová felvették, mint "státus" nélküli hallgatót, ami azzal járt, hogy bejárhatott az akadémiára, használhatta a tanszereket, eszközöket, de sem ösztöndíjat, sem ellátást nem kapott, a szállásról is magának kellett gondoskodnia. Tiszai Nagy Menyhért is megkóstolta — a pozsonyi néhány hónap alatt — a művészek keserű kenyerét, mígnem otthagyta Pozsonyt, visszatért szülőföldjére, és a családi otthonban keresett menedéket. A következő esztendőben már a Károly Egyetem hallgatója a hittudományi karon. Megkezdődtek a felszabadult, lelkileg is tiszta évek; Prága apró kincseinek felfedezése, "mert Prága maga a nagy képtár és múzeum" — mondta ottjártunkkor. Ráadásul cseh festőkkel is személyes barátságba került, egyikükkel pedig, aki már akadémiát végzett, a szemináriumban szobatársak lettek. A két festői lélek mást sem csinált, mint a hittudományt tanulta, és napokon át festegetett, igazított, javított egymás munkáján. Aztán végetértek a prágai diákévek, és Tiszai Nagy Menyhért 1967-ben az Ipoly mentére, Szakállasra került segédlelkésznek, ahol öt esztendőn át működött és ápolta híveinek lelkivilágát. Az Ipoly völgyében találta meg életének párját. Szakállas után a szülőföld, Bodrogköz következett, ráadásul a vidék legszebb tájain fekvő falucska Kisgéres; nagyon híres bortermő vidék. — Amikor idekerültem, leültünk beszélgetni öreg presbiteremmel. Hamarosan borosüveg és két pohár került az asztalra. Szerényen elhárítottam a csillogó nedűt. "Nem iszik?" — csodálkozott a jó öreg. Rövid töprengés után bánatosan megszólalt: "Akkor miért jött ide?" — mesélte vendéglátóm a rövidke történetet... A felszabadult hangulatban aztán mi is megkaptuk, hogy "akkor minek jöttünk?" — miután megköszöntük a házigazda kínálását, de nem fogadhattuk el a jó kisgéresi borocskát. De attól a pillanattól a beszélgetés igazán felszabadult, majd körülvezetett lakásában, és elmesélte egy-egy kép történetét, természetesen a lakás falait más festők művei is díszítik, és ott vannak Ferencz György fafaragványai is. Az olvasók elnézését kérjük, hogy nem a lelkészi hivatásáról, híveiről, esetleg az emberek identitástudatáról kérdeztük Tiszai Nagy Menyhértet, ámbár beszélgetésünk folyamán ezek is szóba kerültek, de bennünket az alkotó, festő ember érdekelt. ígyhát, kiállításainak száma felől érdeklődtünk. — Különösen csoportos kiállításaim voltak szép számban. Elsősorban több alkalommal Királyhelmecen, de aztán képeket kértek tőlem Čáslavba, Prágába és Budapestre, amire büszke vagyok. Egyéni kiállításaim: természetesen Királyhelmecen több alkalommal, majd Pozsonyban, Tokajban, Sátoraljaújhelyen és Magyarország más városaiban is voltak. — Tudom, hogy tagja, illetve alapítója több képzőművészeti társaságnak, klubnak. Milyen a kapcsolata a hetényi Nagy Jánosék csoportosulásával? — Éppen most írtam levelet Nagy János szobrászművész barátomnak. Nagyon szeretném támogatni őket, de sajnos az óriási távolság, szinte lehetetlenné teszi, hogy az összejöveteleken, amelyeket hétvégeken, illetve vasárnap tartanak, ott legyek. Nekem elsősorban vasárnap, a lelkésznek híveimet kell szolgálnom. A másik dolog pedig, hogy Aranyosapátiban a művésztelepen leltem mély emberi kapcsolatokra, ahol lengyelek, ruszinok, szlovákok, magyarok és felvidéki magyarok jól megférünk egymás mellett. De mindezek nem jelentik azt, hogy távol akarom magam tartani a Nagy János képviselte képzőművész-társaságtól. — Hogyan született a naptár? — A naptár nagyon gyorsan és spontánul született, a Madách Kiadó, talán Dobos László jött a javaslattal. Megkötöttük a szerződést, én küldtem "időben" a reprodukciókat, a naptárat kinyomták, de egyelőre a szerződésben szereplő összegből még egy fillért sem láttam. Sőt a naptár 5 darab tiszteletpéldánya is késik valahol. Pedig a naptárral kapcsolatban nekem is voltak kiadásaim. Most a csehek jöttek egy ajánlattal: kiadnak egy kollekciót festményeimből képeslapok formájában. Lényegében levelezőlapok lesznek azok, talán anyagilag is lesz értelme. — Tervei? — Festeni akarok, naponta használom az ecsetet, és jön a nyár. Az aranyosapáti festőkolónia nyara, ami Kisgérestől csak egy ugrásnyira van. Éppen dél volt, mire befejeztük a beszélgetést, és indulni készültünk, ám házigazdánk nem engedett, asztalához invitált, és megkínált a saját recept szerint főzött gulyásból. Nem hárítottuk el a meghívást, és ebéd közben is folyt a beszélgetés. Mivel kiderült, hogy mindketten ötvenesek vagyunk, azaz Tiszai Nagy Menyhért május 3-án volt ötvenesztendős, tegezőre fogtuk a szót, minden pohárköszöntő, koccintgatási ceremónia nélkül. Lélekben emelem poharam Menyus barátom, a művész, a református lelkész, az ember egészségére születésének ötvenedik évfordulóján, és még sok-sok sikeres, boldog alkotó évet, kedvet kívánok neki. MOTESIKY ÁRPÁD 12 A HÉT
