A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-13 / 20. szám
Gólyamese Kati nagyon szerette a gólyákat. Minden évben ujjongott, amikor megjelentek a fészek peremén az ügyetlen kisgólyák, és éhesen tátogva várták, hogy mikor hozzák már számukra az ennivalót a szorgalmasan és fáradhatatlanul röpködő gólyaszülők. Kati legszívesebben maga is segített volna etetni ezeket az örökké éhes porontyokat, de sajnos magasan volt a kémény, így hát csak messziről nézhette őket. Ám egy nap ismeretlen emberek jöttek hozzájuk. Beszéltek nagyapjával, anyjával is, aztán létrát támasztottak a ház tetejének, föllopakodtak a kéményig, és benyúltak a fészekbe is. Kati szepegve kérdezte édesanyját, mit akarnak ezek, de ő megnyugtatta. — Semmi baj, kislányom. Meggyűrűzik a gólyákat. — Minek? — Hogy majd megismerjük őket. — De hát így is megismerjük. Mindig visszaszállnak hozzánk, ugye? — Persze, hogy visszaszállnak. De hát csak a szülők szállnak vissza, a fiókák új fészket keresnek. És ezek a bácsik tudósok. Azt tanulmányozzák, hova, merre vetődnek el a mi gólyáink. Kati ezt sosem felejtette el. Akkor is erre gondolt, amikor szomorúan figyelte, hogy az égen hatalmas csapatokba verődve indultak él a költöző madarak melegebb vidékekre a közeledő tél elől. Egy nap az ő kéményükön is üresen maradt a gólyafészek. — Tudod, hogy megjönnek, kislányom. Majd tavasz lesz és itt lesznek megint — mondta az apukája. — De én félek — mondta Kati. — Az egyik olyan gyöngének, esetlennek látszott. Nem tudom, mi lesz vele. És bizony, valahol messze, fent az égbolton, egy hatalmas, tenger fölött repülő gólyacsapatban egyszer csak az egyik madár kivált a sorból, és szomorúan vergődve süllyedt egyre lejjebb a végtelennek tűnő víztükör felé. Ereje elhagyta, megindult feltartóztathatatlanul lefelé. A végén már nem is próbálkozott a repüléssel, csak zuhant alá, mint egy kődarab. És ekkor valami csoda történt. Talán egy aggódó kis gyermekszív segített, talán valami más, de a gyengébben fejlett fiatal gólya nem zuhant a tengerbe. Egy nagy hajó fedélzetére esett. Keményen megütötte magát, egy pillanatra el is vesztette az eszméletét. Mire magához tért, embereket látott. Aggódó, csodálkozó emberek hajlottak föléje, az egyik a lábát tapogatta. Furcsa érzés volt, mintha a lába nem is lett volna az övé. Aztán valami fájdalmat érzett. Nem tudta kifejezni, csak gyorsan behunyta a szemét. MELYIK KÉT KÖCSÖG EGYFORMA? Az éhes maci már az összes mézesköcsögöt kinyalogatta, ám a két egyforma edény még tele van mézzel. Segítsetek a mackónak! Találjátok meg, melyik két köcsög egyforma? Az emberek közelről nagyok voltak és félelmetesek, de nem bántották. Fájós, törött lábát sínbe tették, bekötötték. A gyűrűt sem vették le róla, hiszen ismerték ennek jelentőségét. Etették és szeretettel ápolták, felváltva vigyázták a kis potyautas minden mozdulatát. A gólya végül meggyógyult. Mire a többiek valahol messze megérkeztek arra a meleg vidékre, ahol a telet el szokták tölteni, a mi gólyánk is révbe ért. Pontosabban, befutott a hajóval együtt egy kikötőbe. Ott töltötte a telet a révparancsnok házában. A házigazda gyerekei játszottak vele, és egy egész rakás gyerekhad hordta neki a különféle csemegéket. Észre sem vette, hogy kitavaszodott. Azon a vidéken nincs igazán tél, és a tavasz is észrevétlenül jön el. A mi kis gólyánk mégis megérzett valamit. Mindig magasabbra röppent. Kis barátai lentről, a kikötő mólójáról figyelték, hogy köröz az ő gólyájuk. Büszkék voltak rá, és nyugodtak is voltak, tudták, estefelé úgyis visszatér. Ám egy nap nem jött vissza a gólya. Fönt a magasban hirtelen idegen gólyákkal találkozott. Azok hangosan csapatban, rendületlenül evezve szárnyaikkal repültek észak felé. S ekkor a mi gólyánk megérezte, hogy neki is repülnie kell. Repült, repült ismeretlen hegyek, erdők fölött, addig repült, amíg egyre ismerősebb lett a vidék, és egyszer csak megérezte, hogy hazaérkezett. A fészekbe nem ment vissza, mert ott már szülei ültek, és egy gólyafészekben csak egy pár gólyának van helye. Röpködött egy darabig, le is szállt, sétált kicsit az udvaron, aztán elindult, hogy valahol a közelben megfelelő fészekrakó helyet és párt keressen magának. De azért rendszeresen hazajárt. Leszállt az udvaron, odalépegetett Katihoz, és csőrével egy kicsit megkopogtatta a kislány oldalát: itt vagyok, figyelj ide, eljöttem játszani. A kislány boldog volt. Barátainak is megmutatta pajtását, aki, ha először kicsit bizalmatlanul is méregette őket, valamennyiükkel megbarátkozott. Ez a gólya különleges gólya volt. Nem félt az emberektől. Egy nap a bácsik is eljöttek. Kati odahívta gólyáját, aki engedelmesen ácsorgott, amíg levették lábáról a gyűrűt. És a gyűrű alatt gondosan összehajtva egy kis cédulát találtak. Abban írták meg az ismeretlen emberek — akik fölvették őt a hajó fedélzetéről — a gólya életének különös, csodálatos kalandját. Aztán ősz lett, és a gólya természetesen elrepült. Kati sokat gondol rá, csak azt nem tudja, hol van a barátja. A többiekkel ment-e a messzi Afrikába, vagy abban a kikötőben ül az ablak mögött, és lesi, jönnek-e a hajók. Majd ha tavasszal megtudja, biztos elmeséli nekünk is. A HÉT 19
