A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
LÁTOGATÓBAN Ví/zzopükiAftó Párkányi beszélgetés Pathó Károly nyugalmazott főszerkesztővel, a Csemadok alapító tagjával, egykori vezető titkárával "Legyen tehát ez a kultúregyesület a magyar és a szlovák dolgozók közötti testvéri megértés és szolidaritás melegágya!" (Major István, 1949. március 5.) Ámultat vállalnunk kell, legyen az magasztos vagy fájó, sikeres vagy sikertelen. A Csemadok 45 éves múltjára visszapillantva is akadnak sikerek és kevésbé sikeresnek mondható eredmények, ám azok túlzott heroizálása, és ellenkezőleg: dehonesztálása túlzott sarkításokhoz, végletekhez vezethet. Ráadásul egyre kevesebben vannak, akik megélték, szervezték és részt vettek a Csemadok első lépéseinél, és ott voltak az öntevékeny kultúrmunka szerveződésének bölcsőjénél. Az alapító tagok száma egyre fogy, megszólaltatásuk egyre szükségesebb, hogy megvilágítsuk, mennyire alaptalanok a kívülről jött vádak, melyek szerint a Csemadok a nacionalista, sőt irredenta erők átmentésére alakult, másrészt viszont — ezt a belső körökből eredő bírálatok is sejtetik —, a Csemadok a kommunisták meghosszabbított karja volt Dél-Szlovákia magyar ajkú polgárai felé... A fenti gondolatok motoszkáltak agyamban a vonaton, amikor Páriány felé utaztam, és latolgattam, hogy mit fogok majd kérdezni Pathó Károiytól, a Csemadok egykori szervező, majd vezető titkárától, akire már az én korosztályom is úgy emlékezik, mint a Szabad Földműves főszerkesztőjére. Nagyon szép napsütötte táj és kellemes tavaszi hangulat fogadott Párkányban, csak a városi buszon kezdtem kissé aggódni, mivel tanítónap volt, így hát attól tartottam, hogy az iskolában nem találok senkit, és Pathó Károlyt is elkerülöm, hiszen biztosan kiutazott Muzslára a kellemes időben, szőlejét művelni. Végül is szerencsém volt, az iskolában helyén volt minden, a tanítók ünnepének ellenére a megszokott ütemben folyt a tanítás, Pathó Károly pedig egy enyhébb betegségnek "köszönhetően" otthon tartózkodott. A rég nem látott barátoknak, régi-régi ismerősöknek kijáró őszinte örömmel fogadott. Miután helyet foglaltunk, nyomban megkezdődött a beszélgetés: jeleztem, hogy a múltról szeretnék kérdezni, hiszen a Csemadok egyik alapítója, ott volt a bölcsőjénél. — Az alapító, szervező jelző érvényes, de a "bölcsőnél" nem voltam ott, inkább a cseperedő Csemadok — élve a szójátékkal — gyerekkocsiját toltam már. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem tartozom azon Csemadok-tagok közé, akik részt vettek Pozsonyban az első alapító gyűlésen. A Csemadok központi szervezőivel azonban már 1949. március 5-e előtt fölvettem a kapcsolatot, kaptam belépési nyomtatványokat, nyilatkozatokat is. Úgyhogy, amint megalakult a Csemadok, tehát március ötödiké után, rá tizenkét napra, 1949. március 17-én Muzslán a szülőfalumban, a tevékenységemnek a következményeként megalakult a Csemadok helyi szervezete. Érsekújvárott alakult meg elsőként, és második volt egész Szlovákiában a muzslai alapszervezet. így kerültem be a Csemadok vérkeringésébe, illetve kapcsolatba a Csemadok központi vezetőivel, különösen akkor, amikor megkezdtük Muzslán — már mint Csemadokosok — a magyar iskola szervezését. Fellegi István főtitkár volt az, aki felkért, hogy lépjek be a Csemadok kötelékébe, így lettem 1949. november 7-vel a központi szervező titkár. — Ez mit jelentett akkor? — Akkor a Csemadoknak mindössze három alkalmazottja volt: Fellegi István, Fehér Dóra és én, igaz volt még pénztárosunk is, és bedolgozott már a fiatal Ág Tibor. Funkciómból eredően hozzáláttam a falvak látogatásához, és mondhatom, hogy a helyi szervezetek alapításánál 60—70 százalékban jelen voltam. Például teljes hónapig a keleti végeken, Királyhelmecen tartózkodtam, és szinte tömegesen alakultak az előkészítő bizottságok és léptek a Csemadokba az emberek. — Mi ösztönözte az embereket arra, hogy belépjenek a Csemadokba? — A háború utáni megrázkódtatások, kitelepítések, deportálások bizony mély nyomokat hagytak bennük. Egyszerre csak feloldódtak a görcsök a jogtalanság évei után, és bennünk, szervezőkben a magyarság jobbulásáért fáradozó magyart látták. Lehet, hogy ezt a párt korifeusai nem így vélték és nem így gondolták, de mi leültünk az emberekkel beszélgetni gondjaikról, bajaikról. Amikor a felsőbb szervek már látták, hogy kemény szervező munka folyik a Csemadokban, kezdtek gyanakodni. Azzal vádoltak bennünket, hogy a Csemadok a falvakon átveszi a párt szerepét, és a Csemadok diktál. Lényegében, megmondom őszintén, ez volt a Csemadok komoly fejlődésének az időszaka. A Csemadok felsőbb és alsóbb szintű szervezeteinek a javaslatait kezdték komolyan venni és megvalósítani. Szavakban ugyan tagadtuk a Csemadok érdekvédelmi szerepét, de mindenki látta, hogy a magyarságnak más érdekvédelmi szervezete nincs, csak a Csemadok. Ez a tudat is a Csemadok köré tömöritette az embereket. — Ezek szerint nőtt a Csemadok pozíciója, tekintélye? — így is mondhatjuk, mert azok, akik "tagadták" — szlovák részről — a Csemadok érdekvédelmi szerepét, megbízták a Csemadokot bizonyos feladatokkal. Például, amikor beindultak a magyar iskolák, nagyon gyorsan kellett a hiányzó tanítókat pótolni. A Csemadokot bízták meg a továbbképzésre alkalmas személyek, a jövő pedagógusainak kiválasztásával. Egyrészt a tanítóképzés kezdeményezői voltunk, másrészt a jövő tanítóinak kiválasztásában is részt vettünk. De mondhatnám úgy is, hogy minden valamirevaló vívmány, ami az ötvenes években született, az szinte mind a Csemadok kezdeményezésére született. Beleértve a magyar színjátszást, könyvkiadást, lapkiadást és a magyar középiskolák megalakulását. — Napjainkban mégis bírálatok érik a Csemadok múltbeli tevékenységét, mi ezekről a véleménye? — Be kell vallanom, hogy voltak esetek, amikor nem voltunk elég következetesek. Konkrétan a kétnyelvű feliratokra gondolok, mert nemcsak mai keletű dologról van szó, hanem a múltban is hangzottak már el javaslatok; hogy nem lett belőlük semmi? Sok esetben a magyar funkcionáriusok voltak azok, akik azt mondták: nem ez az elsődleges kérdés, hanem az, hogy a népnek legyen munkája és kenyere. De igazából alkalmazkodtak, jó pontokat akartak szerezni. Hiba volt, hogy engedtük feloszlatni a Népest. A másik nagy hiba volt, hogy hagytuk beolvasztani a magyar könyvkiadást. De meg kell mondanom, hogy ez nem a Csemadok apparátusának a beleegyezésével történt. Kilincseltünk, a Népes ügyében is, még Prágában is jártunk, megígértek mindent, de nem lett belőle semmi. A könyvkiadóval kapcsolatban olyan szép meséket, határozatokat találtak ki, hogy le a kalappal. A legfőbb érv az volt, hogy a Szlovák Könyvkiadó mellett olcsóbbak lesznek a magyar könyvek, nem lesz ráfizetéses, egységes árak lesznek. Szóval besétáltunk ebbe az utcába is, mint a Népessel kapcsolatban, hogy majd a Sfuk vállalja fel a nemzetiségi táncművészet ápolását, így a magyart is. — Mint a Csemadok főtitkára közvetlen kapcsolatban állt Lőrincz Gyulával. Egyik cikkemben ezeket írtam: "Nekem nem az a bajom Lőrincz Gyulával, hogy kommunista volt, hanem azzal van gondom, hogy miként, hogyan és miért volt kommunista." Ha tévedtem, kérem igazítson ki! Ám a kérdésem az lenne, hogy milyen volt az együttműködés a Csemadok egykori elnökével? — Elég bepillantani Lőrincz Gyula életrajzába, láthatjuk, hogy minden komolyabb tisztséget a maga számára tartott fenn. Kezdve a pártfunkcióktól, a nemzetgyűlési képviselőségig. Ragaszkodott a kisebb pozíciókhoz is, mondjuk a képzőművészeti szövetségben. Ez nem volt egészséges és gyümölcsöző dolog a magyarság szempontjából. Lényegében együtt lehetett vele dolgozni, a Csemadok végrehajtó szerve rá tudta kényszeríteni javaslatait, de ha az elnökség döntése volt, akkor a Csemadok apparátusának nem nagyon volt beleszólása, mert az elnökség tagjai kimondottan Lőrincz nézeteit vallották. Ha valami határozatot meg akartunk vitatni és Lőrincz nem volt jelen, akkor az elnökség nem volt hajlandó semmilyen döntést hozni. Ilyen szellem uralkodott az elnökségben. Amit a titkárságon belül meg lehetett oldani és nem lett belőle különösebb baj, vagy sikerre vezetett, akkor Lőrincz is sütkérezett a sikerek fényében. De ha baj volt, ha fentről bírálatot kaptunk, hogy a Csemadok gyűléseken miért tárgyalják az iskolák, a falu problémáit, akkor Lőrincz kifarolt, ő is bírált bennünket. Ilyen volt a helyzet, pedig akkor már a Csemadokban otthon érezték magukat a magyar értelmiségiek, elsősorban a tanítók és az agrárértelmiségiek. Természetes folyamatnak tartom, hogy ez a Csemadokba tömörülő értelmiség a nemzetiség megoldatlan problémáit látva türelmetlen lett. Ez a türelmetlen értelmiségi réteg — mondhatjuk a jogok védelmében—türelmetlenné formálta a Csemadokot. A türelmetlenség 1968-ban csúcsosodott ki, amikor a Csemadok berkeiben is őrségváltás történt, amit generációs váltásnak is nevezhetünk. Természetesen akkor már — 1961-től — a Szabad Földműves főszerkesztője voltam, és ez már egy más szakasza életemnek... Motesiky Árpád 6 A HÉT
