A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-06 / 19. szám
GONDOLKODÓ F U T Ó H O Lassan véget ér két esztendeje indított Településlexikon című sorozatunk, amelyben azokat a dél-szlovákiai helységeket kívántuk bemutatni, ahol számottevő magyar népesség él. Természetesen csak a legfontosabb tényekre és információkra szorítkozhattunk, ezért is olyan szűkszavúak az egy-egy falu vagy város múltját, történelmi eseményeit felidéző sorok, s a mai helyzetkép megrajzolásakor is kénytelenek voltunk beérni néhány névvel, demográfiai adattal, jóllehet minden település egyfajta eleven test és közösség is, amelyet a legkülönfélébb szempontok alapján vizsgálhatunk (népességmozgás, korfa, társadalmi és szociális rétegződés, egészségügyi helyzet etc.), nem is szólva arról a bonyolult kapcsolatrendszerről, amely az egyes helységek között az évszázadok során kialakult. Amikor annak idején belevágtunk ebbe a vállalkozásba, titokban abban reménykedtünk, hogy mozgósítani fogjuk majd azokat a szakembereket — szociológusokat, demográfusokat, helytörténészeket stb. —, akik egy átfogó program keretében feltérképeznék a szlovákiai magyar társadalom minden fontos területét, s egy olyan elemzést készítenének, amely feltárná a kedvezőtlen tendenciákat is, hiszen ezek ismerete nélkül aligha lehetne valós jövőképet kialakítani. Őszintén meg kell mondanom, hogy elképzeléseinket nem sikerült maradéktalanul megvalósítani. A sorozat anyaga összeállt ugyan, de nem lett ösztönzője semmiféle átfogó programnak; azok a témába vágó, vitathatatlanul hasznos és értékes művek, amelyek a közelmúltban napvilágot láttak (elsősorban Janics Kálmán, Vadkerty Katalin, Turczel Lajos, Gyönyör József, Popély Gyula, Ág Tibor, Koncsol László, Liszka József és Csáky Károly könyveire, valamint Gyurgyík László, Tóth László és mások tanulmányaira gondolok) többnyire magánszorgalomból, személyes elhivatottság eredményeként születtek, s noha egy latensen létező társadalmi megrendelésnek tettek eleget, a potenciális megrendelő egyelőre nem tud mit kezdeni velük. Hétről hétre tüzetesen elolvastam nyomdába adás előtt az egyes szócikkeket, így nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy a legutóbbi két nápszámlálás (az 1980-as és az 1991-es) végösszegei közötti összefüggésekre jól emlékezem. Pusztán e két számadat összevetése is már nagyon sok felismerés megfogalmazására készteti az embert, s ha ezek ismeretében végiggondoljuk a várható következményeket, maradék optimizmusunk is szertefoszlik. Miről is tudósítanak ezek a számok? Az elmúlt tíz—tizenöt évben a magyarok lakta falvakban — néhány kivételtől eltekintve — felgyorsult a népesség csökkenése. Különösen azoknál a településeknél szembeötlő ez, ahol a lakosság lélekszáma nem éri el az ezer főt. Nagyon sok helységben a fogyás meghaladta a 10 százalékot. Mivel a születési és az elhalálozási adatokat települési lebontásban nem állt módomban tanulmányozni, csupán a sejtéseimre és újságírói tapasztalataimra támaszkodhatom. A helységek túlnyomó többségében többen halnak meg, mint ahányan születnek, ez eleve negatívan befolyásolja egy adott település lakosságának korösszetételét, amit tovább ront az elvándorlás is, hiszen elsősorban a munkaképes népesség — tehát a fiatalabb korosztályok — képviselői költöznek el a közelebbi vagy a távolabbi városokba, ahol sok esetben bekövetkezik a nyelvcsere is. A kommunista diktatúrában a falvak hagyományos rétegződése és közössége felbomlott, s noha vitathatatlan, hogy egyes társadalmi csoportok anyagi színvonala emelkedett, a település mint olyan elveszítette önellátó képességét, egy távoli elosztó központ függvényévé és kiszolgáltatottjává vált, megfosztva szinte a minimális döntéshozatal lehetőségétől is, ami leginkább az anyanyelvű oktatást sújtotta. A paraszti életforma perspektívátlanná vált, a kézműipar és a kisipari termelés nagyon kevés munkalehetőséget kínált a falusi embernek, ezért a fiatalok a városokba menekültek, ahol a nagy gyorsan felépült sivár lakótelepeken évtizedek alatt sem tudott kialakulni semmiféle közösségi élet, így a gyökereitől megfosztott egyén gondjaival magára hagyva és bizonytalanságban vegetált csupán. Az 1989-es rendszerváltozás a felbomlás előrehaladott állapotában találta a falvak többségét, s hiába kínált biztató távlatokat az ott élőknek, a lelkileg meggyötört s biológiailag is megkopott emberek már nem tudnak igazán mit kezdeni ezzel a lehetőséggel. A mezőgazdaság transzformációjához sok pénz kellene, ezzel viszont sem a községek, sem az emberek nem rendelkeznek, így az egész folyamat megrekedt valahol a félúton, s leginkább az ügyeskedők, a jó összeköttetésekkel rendelkezők fognak profitálni belőle. Azt az erkölcsi és szakmai tudást, amely egy magángazdaság működtetéséhez kell, csak sok év alatt lehet megszerezni, feltéve, hogy van, aki ilyesmire adja a fejét. De lépten-nyomon azt látjuk, hogy a fiatalok már nem értenek a földműveléshez, s ezáltal két malomkő között őrlődnek. A város már nem jelent akkora vonzerőt, mint még néhány esztendeje; újabb lakások már nem nagyon épülnek, egyre kevesebb a szabad munkahely is, s a napi megélhetési költségek is jelentősen megnőttek. A faluban volna ugyan hol lakni, a konyhakertben megtermelhető a legszükségesebb élelmiszer, de munkalehetőség még kevesebb van, mint a városban. Az iskoláikat most befejezők és a pályakezdők zöme eleve munkanélkülivé MOK válik, mielőtt még valahol dolgozott volna. Ez a céltalanul lézengő tömeg nagy veszélyeknek van kitéve, könnyen manipulálható. A szlovákiai magyar társadalom nem rendelkezik olyan intézményrendszerrel, amely sikeresen gátat vetne a negatív folyamatoknak, ráadásul gazdasági ereje szerény, külső segítség nélkül nem képes megbirkózni azokkal a problémákkal, amelyeket az elhibázott szocialista gazdaságpolitika és a rendszerváltozást követő ellentmondásos kísérletezések idéztek elő. 1960-ban a magyar falvak jelentős hányadát olyan járásokba sorolták be, ahol a szlovák elem volt túlsúlyban. Ennek a hátrányos következményei nemcsak abban mutatkoztak meg, hogy a járási pártszerv és mindenféle irányító hivatal a szlovákok érdekeit képviselte, hanem abban is, hogy a közpénzek elosztásánál a magyar települések mindig csak a maradékból kaphattak csupán. Mára talán némiképp módosult a helyzet, de az önkormányzatok anyagi lehetőségei továbbra is korlátozottak, s nem elegendő csak kinyilatkoztatni a szándékot, cselekedni is kellene az érdekében. Sajnos számos faluban nincs elég rátermett vezető ember. Sok településről már a tanító is elköltözött, a pap is kihalt. Az újságíró igen gyakran nagyon siralmas állapotokat talál egy-egy kiutazása során. A statisztikák aligha képesek érzékeltetni az omladozó falakat, a szomorú arcú és magára hagyott öregembereket, a sűrű gazzal benőtt kerteket. A kis falvak mintha már nem akarnának élni; haldoklásuk eltarthat ugyan még néhány évig vagy évtizedig, de megújhodásukra nem látok semmi esélyt. A szlovákiai magyarság néhány éven belül mély demográfiai hullámvölgybe kerül. A nyelvhatáron a felgyorsult asszimiláció, a kis lélekszámú falvakban a minimálisra csökkent reprodukció jelenti a nagy veszélyt. Aggódva figyelem a fiatal nemzedékek céltalan téblábolását is. Több ifjúsági szervezetünk is van, de ezek sem képesek a fiatalokat mozgósítani, és sajnos a Csemadok is tehetetlen. Az utóbbi időben sokat emlegetjük az autonómiát. Az óvatosabbak csak az oktatásügy és a kultúra területén szeretnék ezt megvalósítani, de aki alaposabban belemélyed a statisztikai adatokba, annak rá kell döbbennie arra, hogy megmaradásunkhoz ennél többre van szükség. Ha nem lesz beleszólásunk abba, hogyan fejlődjenek településeink, ha nem fogjuk tudni irányítani egy-egy régió gazdaságát, akkor semmire sem megyünk a kulturális autonómiánkkal. Az alig hetvenezer főt számláló csehországi lengyel nemzeti közösség már létrehozta a lengyel vállalkozók szövetségét. Vajon mikor kerül erre sor a mi tájainkon? LACZA TIHAMÉR 2 A HÉT
