A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-29 / 18. szám
Max Unger A magasság nem akadály SZABADIDŐ Gyermekkori álmaim nem valósultak meg, nem lettem a Lakers csatára, pedig 217 cm magasra nőttem. Nejem, Norma csak 150. Már nyolc esztendeje élünk a legnagyobb egyetértésben. Hozzáment egy egyszerű főkönyvelőhöz, nagy dolog ez, emberek. — Valaki szörnyen untat, nem tudok megszabadulni tőle — mondta Norma ma reggel. — Nem, nem történt semmi. Néha azonban felhív telefonon, meg is látogat... és én ezt nagyon unom. Megtudtam, hogy valami Greg Mollstonról van szó. Az áruházban dolgozik, nemrég konyhabútort szállított nekünk. Ezután még néhány alkalommal meglátogatta Normát. Az érdekelte, hogy minden rendben van-e. Ám nem érte be ennyivel. Naponta többször telefonon is érdeklődött. Megígértem a nejemnek, hogy nem leszek goromba, és az emberünket már másnap megleptem a lakásán. El akartam taposni, mint egy férget, de nem, nem: Normának megígértem, hogy kesztyűs kézzel bánok vele. — A nevem Seth Williamson — mutatkoztam be. — Maga szállította le nekünk a konyhabútort? — Valami nincs rendben? — Kopjon le a nejemről, de azonnal! — Nicsak! Mi mindent zagyválhatott önnek össze a nagyra becsült neje rólam? Maga egy naiv majom, kedves uram! Úgy megütöttem, hogy belesajdult a karom. — Ne törődj semmivel — mondtam a telefonba Normának. — Az ügynek vége. Megleckéztettem azt az alakot. — Na és most feljelent a rendőrségen? — Nem meri megtenni. Néha azt gondoljuk, hogy megoldottunk minden problémát, de tévedni emberi dolog. A karom egyre jobban fájt. Elmentem az orvosomhoz. A rendelőjéből már begipszezve távoztam, de törött csont nélkül úsztam meg a "leszámolás"-t. Az estét Normával töltöttem. Ma biztosan megörvendeztet valamivel a drága. Meglepődtem, amikor a házamban egy ismeretlen úr üdvözölt. Norma úgy zokogott, mint egy szegény gyermek. A látogatónk bemutatkozott. — Hank Colion vagyok a rendőrségtől. — A rendőrségtől? — Nem hallottam a gépkocsija zúgását, uram. — Megsérült a karom. Gyalog érkeztem — válaszoltam. — Mi okból van nálunk? — Ez a magáé? — A rendőr felmutatott egy revolvert. — Úgy látom igen. — Ma ezzel a revolverrel megölték Greg Mollstont. Ismeri? — Ó, igen, találkoztunk egyszer, nem is olyan régen. A nejemet zaklatta. Megütöttem. Emiatt tették gipszbe a karomat. — Lőhet a bal kezével is! — Seth, Seth, mit tettél? — hajtogatta Norma. — Valaki lelőtte Mollstont — állapította meg a rendőr nyugodtan. — Ma 16.30-kor. Az ajtóból, közvetlen közelről küldte valaki a másvilágra. Tud a bal kezével lőni, uram? — Megütöttem. Ennyi az egész. — Lehetséges volna, Mr. Williamson, hogy a neje lőtte le a szőke vikinget? — kérdezte a rendőr, és megérintette Norma vállát. Mrs. Williamson! Maga ölte meg ezt a szerencsétlent? — Hagyja békén — szóltam dühösen. — Gondolom — folytatta a rendőrfelügyelő szárazon —, szóltam arról, hogy azt az alakot az ajtóban lőtték le. Ha maga célozza meg a viking szívét — az ember rendszerint csípőből tüzel —, a lövés az áldozatot valamivel magasabban találja el. Szakembereink megállapították, hogy a halálos lövést körülbelül 65—75 centiméter magasságból adták le. A gyilkos tehát nem lehet magasabb 150 centiméternél. Uram, ön kis híján gyilkosság gyanújába keveredett. Nagy-nagy szerencséjére baleset érte: megsérült a karja. — Norma — nyögtem magatehetetlenül. — Igen. A maga Normája a tettes. — Miért? Miért? — A hölgy csalódott az úrban, aki új szeretőt talált magának. Ezért ölte meg. Nem így van-e, Mrs. Williamson? Norma hallgatott. De már nem sírt. — A magassága mentette meg, Mr. Williamson — mondta a rendőr már az ajtóban maga előtt terelve a megbilincselt Normát. — Még sohasem gondolt arra, hogy elszerződjön a Lakersékhez? A magas centereket szívesen látják a csapatban!... Az AIDS-botrányban elítélteknek A francia tudósok kegyelmet kérnek Franciaországban hirtelen újra az újságok címoldalára került az AIDS-vírussal fertőzött vérkészletek ügye: mint kitudódott, 98 neves francia és külföldi tudós levelet intézett Francois Mitterrand-hoz, kérve, hogy kegyelmezzen meg az ügyben elítélt két francia orvosnak, Garretta és Allain professzoroknak. Ráadásul 33 Nobel-díjas is sürgette Allain elengedését. Még csak hat hónap telt el azóta, hogy a fellebbviteli bíróság jogerősen is megerősítette a négyévi börtönbüntetést. Annak idején ők álltak a francia vértranszfúziós intézet élén, s így felelősség terhelte őket amiatt, hogy az intézet még a nyolcvanas évek közepén is fertőtlenítés 26 A HÉT nélküli vért adott. (A jelenlegi adatok szerint összesen 1250, vérzékenységben szenvedő beteg fertőződött meg ily módon, s közülük eddig már háromszázan vesztették életüket.) A levélírók azt hangoztatták, hogy a tudomány akkor még nem adott biztos választ a fertőtlenítés problémájára, s a professzorok amúgy sem csak egyedül felelősek a történtekért. Egy időben valóban felvetődött Fabius, akkori miniszterelnök felelősségre vonása is. Az áldozatokat tömörítő szervezetek mindenesetre máris tiltakoztak az esetleges szabadon engedés miatt, s Simon Veil egészségügyi miniszter is kijelentette: szerinte a professzorokat támogató tudóstársadalom túl későn ébredt, a perek idején kellett volna felemelnie szavát. A döntés most már az államfőre tartozik. Huszonötezer per Kártérítés a szilikonbetétes nőknek A három leginkább érintett amerikai cég, a Dow Corning, a General Electric és a 3M egyaránt beleegyezett, hogy összesen hárommilliárd dollárral hozzájárulnak ahhoz a 4,75 milliárd dollárosra tervezett alaphoz, amelyből kárpótolnák a szilikonmellbetétek miatt egészségi károsodást szenvedett amerikai nőket. Csatlakozik az alaphoz a Bristol Myers- Squibb és a Baxter Healthcare gyógyszeripari vállalat is. Ha a kárpótlási rendezés sínre kerül, valószínűleg békésen lezárulhat a szilikonbetétek káros mellékhatásairól kirobbant fölöttébb heves polémia. Hivatalos adatok szerint 1962 óta több mint egymillió amerikai nő kapott szilikonbetétet. Azóta több mint 25 000 magánjogi keresetet nyújtottak be a betétek gyártói ellen.
