A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
GONDOLKODÓ AUTONÓMIA Divatszó lett az autonómia az utóbbi időben erre mifelénk és a világban egyaránt. Az egykori Jugoszlávia területén a "joghurtforradalom", amely a most dúló véres testvérháború baljós előjele volt, a gyakorlatban ugyan eltörölt két meglevő autonómiát, a Vajdaságét és Kosovóét, s kemény kézzel megnyirbálta a Szerbiában élő kisebbségek jogait, Európában viszont és itt nálunk is sorra fogalmazódnak meg az újabb autonómia-igények; megfogalmazta ezt a kisebbségben élő magyarság mindenütt a Kárpát-medencében, megfogalmazták a horvátországi szerbek is. (Más kérdés, hogy az utóbbiaknak időközben alaposan megnőtt az étvágyuk, s boszniai testvéreikhez hasonlóan akár a legvéresebb háború árán is köztársaságot akarnak maguknak.) A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) mindjárt megalakulásakor célul tűzte ki a magyar autonómia megteremtését, akkor még elsősorban a személyi elven alapuló (perszonális) autonómiában gondolkodva. Időközben nem az étvágyunk nőtt meg, hanem a körülmények és a lehetőségek változtak, amelyek a jugoszláv rendezési terv keretében módot adtak egy magasabb szintű, teljesebb autonómia-koncepció kidolgozására. Ennek a modellnek, a hármas autonómiának — amelyre rászavazott a vajdasági magyarság óriási többsége, s amelynek megvalósítását a VMDK tárgyalások útján szorgalmazza — a lényege, hogy szavatolja az itt élő magyarság megmaradását, ugyanakkor semmiben nem veszélyezteti az állam szuverenitását és a többségi nemzet jogait. És mégis: akár a hatalmon levő párt, akár a magukat demokratikusnak mondó ellenzékiek, ha azt hallják: autonómia, máris borzolódik a szőrük. Hát még a szélsőségeseknek! És így van ez Romániában, Szlovákiában is... A kisebbség pedig, ha meg akar maradni, intézményeit, iskoláit, sajtóját, kultúráját meg akarja őrizni, semmiképpen nem mondhat le az autonómiáról. Pontosan tudja ezt a vajdasági magyarság is. S pontosan tudja ezt a hatalom is, amely a kisebbség megmaradásának egyetlen megbízható garanciáját tele szájjal támadja. Sok szó esett és esik ezekben a háború által mérgezett napokban az autonómiáról. A legnagyobb visszhangot mindenképpen az a körlevél váltotta ki, amelyben a VMDK Tanácsa nevében Ágoston András elnök arra szólítja fel a vajdasági magyarság intézményeinek, lapjainak, folyóiratainak, egyesületeinek igazgatóit, főszerkesztőit, elnökeit, hogy támogassák a személyi elvű autonómia létrehozatalát, "mint fennmaradásunk, nemzeti identitásunk megőrzésének elengedhetetlen feltételét." A VMDK a támogatók listáját a saját levelével együtt — amelyben az autonómia kiépítésével kapcsolatban kezdeményez párbeszédet — megküldi Szerbia kormányelnökének. A hírek szerint igen sokan aláírták a körlevelet, s nem is igen tehettek másként, ha valóban a vajdasági magyarság alapérdekeit kívánják szolgálni. Szabadkán egyetlen napon két előadást is tartottak az autonómiával kapcsolatban: az egyiken a Vajdasági Demokratikus Reformpárt szervezésében Dragoslav Petrovió és dr. Várady Tibor beszélt az autonómiáról "mint a stabilitás tényezőjéről vagy a szecesszió indítékáról", a másikon a Magyarságkutató Tudományos Társaság szervezésében Hegedűs Antal, a Történelmi Levéltár munkatársa szólt a szerb egyházi és iskolai autonómiák 2000 évéről. E sorok írója ez utóbbi előadást, majd az utána következő élénk és igen tanulságos beszélgetést kísérte figyelemmel. Hegedűs Antal egyébként ezzel a témával már részletesen foglalkozott a Létünk 1992. évi A—5-ös számában megjelent A szerbek perszonális és területi autonómiája Magyarországon 1690 és 1868 között című tanulmányában. Mind az előadásból, mind pedig a tanulmányból egyértelműen kitűnik, hogy a szerbek már 1690 nyarán, amikor a törököktől elszenyedett súlyos vereség után Arsenije Carnojevié pátriárka vezetésével több tízezren kénytelenek voltak Kosovóból északra menekülni, egészen fel Szentendréig, a legelső pillanattól kezdve erélyesen követelték maguknak mind a területi, mind pedig a személyi autonómiát. Sőt még Belgrádban tartózkodván előre küldték Isaije Djakovic püspököt, hogy Magyarország területére is eszközölje ki az áttelepülni szándékozó szerbek számára az,autonómiát. És a most általuk annyira ócsárolt Osztrák—Magyar Monarchiában, a "népek börtönében" megkapták a személyi elven alapuló egyházi autonómiát. Ez azt jelentette, hogy bárhol is éltek Magyarország területén, szabadon gyakorolhatták vallásukat, szabadon választhatták egyházi vezetőiket, s hogy a saját törvényeik szerint intézhették egyházi ügyeiket. Iskoláikat mindenütt ők maguk alakíthatták meg, s ezek ügyeit ők maguk intézhették. Ugyanez vonatkozott a kultúrájukra is. Lehetővé tették tehát "a szerbek önkormányzatának kiépítését egész Magyarország, egész Horvát- és Szlavónország területén és mindenütt, hová csak a magyar király fennhatósága kiterjedt." Az autonómia igen biztos anyagi alapon nyugodott, amely földbirtokok adományozása és alapítványok révén állandóan gyarapodott. Egy időben a szerb autonómia alapítványa 19 millió koronát tett ki — egész Magyarországon nem volt ekkora értékű alapítvány. Bármennyire is megnyugtató megoldásnak látszott a személyi elven alapuló egyházi autonómia, a szerbek mindvégig területi autonómiát is követeltek maguknak. "Már 1694 elején, a Baján megtartott összejövetelükön követelték, hogy a Duna—Tisza közti Kunságot, valamint a Száva és Dráva közti területeket adják át nekik, hogy ott elöljáróik vezetésével, a császár fennhatósága alatt megtelepedhessenek. Carnojevió pátriárka haláláig arra biztatta a népet, hogy ne álljon el a külön terület követelésétől. "1708-ban a Krušedolban összegyűlt szerbek azt követelték, hogy "Szlavónia és Szerémség mellett kapják meg Bácskát 4 A HÉT
