A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-07 / 2. szám
Ufók és autók Amerikában SAULUSBÓL PAULUS A legtöbb ember "nem hisz" az ufókban. Miért is tenné? És ez annak ellenére is így van, hogy már bőven nem hit kérdése az ufók léte vagy nemléte. Vannak. 1969-ben azért talán egy kissé még más volt a helyzet. Történt, hogy egy ifjú tanítónő, Barbara Smythe asszony az említett év február 18-áján autójába ült, hogy otthonából, Craigmyleból a Blackfoot rezervátumban lévő iskolához hajtson. Ugyanis ott oktatott. Kanadai mércével mérve az az ötven mérföld, amelyet házától az iskoláig naponta meg kellett tennie, csak egy kis macskaugrás. Gyönyörű reggel volt. Semmi nem zavarta az autózás örömét. A tanítónő lazán tartotta a kezében a volánt, hiszen körülötte egyetlen lélek, illetve gépjármű sem volt. Amint nézelődött, egyszerre csak egy igen különös jelenség ragadta meg a figyelmét. Az autótól jobbra, az egyik domb fölött egy hatalmas, fényes, rózsaszín-vöröses tárgy lebegett. A tárgy szemmel láthatóan két különböző részből tevődött össze, és körülbelül tizennégy méter átmérőjű lehetett. Lebegés közben szüntelenül forgott a tengelye körül. A tetején egy kupolaszerűség csücsült, és igen erős fényben fürdött. A tárgyról két, intenzív fehér fényforrás küldött szaggatott formában vakító fénysugarakat különböző irányokba. A tanítónő, bár a látvány élénken foglalkoztatta, csak hajtott tovább, hogy el ne késsen az iskolából. Már jó néhány száz métert eltávolodhatott attól a helytől, ahol a különös tárgyat észrevette, amikor hirtelen arra figyelt fel, hogy a tárgy helyet változtat, és egy szomszédos domb tetejére ugrik át. Ezzel egy időben a kocsija felemelkedett a levegőbe, és bár Barbara Smythe 30 mérföldnél nagyobb sebességre kapcsolt, a kocsi sebességmérője lebegés közben mindössze 20 mérföldet jelzett. A fiatalasszony teljesen elvesztette uralmát a gépkocsi fölött. Képtelen volt a lábát levenni a gázpedálról és áttenni a fékre. Szinte teljesen lebénult. Hirtelen valami egészen különös, elképesztő és teljesen érthetetlen csend burkolta be őt. És a kocsi csak "ment", csak "ment" a maga útján... Sehol nem zöttyent, bizonyos, hogy a kerekek egyike sem érte a talajt. Sehol senki. Sem szemből, sem hátulról nem közelített feléje jármű. Az út kihalt volt, a csend egyre nyomasztóbb. A kocsi tovább lebegett és haladt előre. Smythe asszony megkísérelt hátranézni, ám tekintetét mágnesként vonzotta magához a különös tárgy. Kába volt, mint akit hipnotizáltak. Lába, keze még mindig nem mozdult. Még azokat az apró mozdulatokat sem volt képes végezni a volánnál, amit az ember szinte automatikusan tesz vezetés közben. Úgyszólván teljesen bénultnak érezte magát. Csak a fejét engedték mozogni. Bámulhatta a tárgyat, mint akit megbabonáztak, vagy három percen keresztül. Körülbelül egymérföldnyi utat tehetett így meg az autó, amikor a tárgy hirtelen eltűnt az egyik környező domb mögött. Ettől kezdve Barbara Smythe körül ismét a régi, megszokott kerékvágásba zökkent vissza a világ. A kocsi ismét normálisan futott az úton. Az iskola. Nos, hát az iskolában Mrs. Smythe-ről az a hír járta, hogy egyáltalán nem hisz az ufók létében. Valahányszor egy-egy diákja azt újságolta, hogy édesanyja ufót látott, Mrs. Smythe csak nevetett. Még hogy ufót! Ilyen csacsiságot! Miket össze nem beszélnek az emberek mostanság! Ilyesmivel tömik szerencsétlen csemetéik fejét. Hiába erősködtek a gyerekek, hogy: de kérem, tanító néni, anyukám tényleg látott ufót! Mrs. Smythe csak nevetett. Ilyesmi nem létezik, mondta. Puszta képzelődés az egész. Ufók nincsenek. Egyszerűen nem léteznek. És most ő is látott egyet. Látott, nem tagadhatta. Élménye mindenesetre fura gondolatokat ébreszt az emberben. A tanítónő történetének végiggondolása arra enged következtetni, hogy Mrs. Smythe kocsija talán nem is repült, a tanítónő csak úgy érezte, mintha az út fölött lebegett volna. O maga is úgy emlékezett vissza útja e szakaszára, mintha hipnózisban lett volna. Az ufójelenségeknél talán az az egyik legizgalmasabb dolog, hogy azok, akikre a jelenség közvetlenül hat, elveszítik valóságérzetüket. Az ufonauták trükkjei az ilyen embereket az irrealitás puha leplébe burkolják, tudatukat elvarázsolják, érzeteikkel és érzéseikkel könnyedén zsonglőrködnek, és a legtöbbször még csak kitalálni sem lehet, hogy mindezt miért teszik. Barbara Smythe később sem állította soha, hogy biztos volt benne, miszerint autója a levegőben repült. Élményét inkább úgy írta le: olyan érzése volt, mintha a kocsija az út fölött repült volna. Függetlenül ettől, egyáltalán nem lehetetlen, hogy kocsija valóban a levegőben "közlekedett". Számos olyan esetet ismer a szakirodalom, amikor az eltérített autóját valóban a levegőbe emelték, sőt egy idő múlva jóval távolabb helyezték le. (A kedves olvasó bizonyára emlékszik rá, hogy Székesfehérvár közelében is történt egy ilyen eset, amikor Judit asszonyt a Trabantjával együtt mintegy 12 kilométerrel távolabb helyezték le a földre attól a helytől, ahol az eltérítés történt.) Persze nem mindig kapják el és föl az autósokat. Van, hogy csak ingerkednek, játszanak az országutak vándoraival, mint macska az egérrel. Valami hasonló történt 1967-ben, ugyancsak Kanadában, egy isten háta mögötti helyen, Drumheller városka közelében. ISKOLÁS LÁNYOK ÉS AZ UFÓ Az esetről egy Ruth Pears nevű asszony számolt be. Mrs. Pears azon a bizonyos estén egy csoport iskolás lányt vitt autójával Calgaryből Drumhellerbe. A kislányok mind szép hangú, kedves gyerekek voltak, akik azért mentek Drumhellerbe, hogy ott énekükkel szórakoztassák a helyi lakosokat. Több kocsival ment a kórus; az, amelyet Mrs. Pears vezetett, a sorban a második volt. Éppen megálltak egy leeresztett sorompó előtt, már egészen Drumheller közelében, amikor közvetlenül fényes tárgy bukkant fel a levegőben. Fluoreszkálóan kék volt, mintha valamiféle pára vette volna körül. Testéből narancsszínű fény tört elő sugárzásszerűen. Kisebb volt, mint egy normál, átlag repülőgép, alakja hengeres, torpedóra hasonlító formájú volt. Igen alacsonyan lebegett. Alig magasabban, mint az út menti telefonpóznák teteje. Amikor a sorompót fölengedték, az első kocsi máris nekivágott az útnak. A tárgy feltűnően ragaszkodott Mrs. Pears kocsijához, és menet közben többször is rárepült. Egyszer-egyszer hosszabb ideig a kocsi fölött lebegett. A lányok teljesen odavoltak a gyönyörűségtől. Egyáltalán nem féltek. Vidáman majd kiugrottak a bőrükből. Egy idő múlva, mintha az ufonauták elunták volna a viccelődést, az űrhajó — mi más lehetett? — nagy sebességre kapcsolt, és otthagyta Mrs. Pearsta lányokkal egyetemben. Érdekes, hogy ugyanezen az országúton, ugyanezen idő alatt egy másik ufó egy másik autót kísért hűségesen mintegy 10 mérföldön keresztül. Hát ennyit a kanadai autós történetekről. Az a bizonyos vidék, Drumheller környéke olyan, mint valami kietlen földdarab. Kövek, pusztaság, szélfútta kopár domboldalak, kietlen, sivár, kiszikkadt szurdokok, ami valamiféle vad szépséget kölcsönöz a tájnak. Akárcsak a Holdon lennénk. 20 A HÉT HARGITAI KAROLY (részlet)
