A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-22 / 17. szám
GONDOLKODÓ "Ahol eső esik, forrás Az alábbi írás arról szól, ami a Nagykürtösi járásban élő magyarok öntudatosabb részét foglalkoztatja manapság: a megmaradás esélyeiről. A továbbélés, és -éltetés, az átörökítés, a történelem- és anyanyelvhűség "lanyhuló szele" talán nem fulladt ki még ezen a palóc szórványvidéken... Kezdeményezésemre a Csemadok területi választmánya kötetlen beszélgetésre invitálta az alapszervezetek vezetőségi tagjait a nem is oly régen, még az "évzáró taggyűlések idejének" nevezett évszakban, fejtenék ki véleményüket a Csemadok munkájáról, s úgy általában az időszerű eseményekről. A polgármesterek és önkormányzati képviselők szintén meghívót kaptak, ugyan árulnák már el elképzeléseiket községük kulturális életének fellendítéséről. A beígért ízletes vacsora és a baráti poharazgatás okán-e, vagy a vállalt tisztségből eredő felelősség tudatában, esetleg mindkettő eredményeképpen megállapítható, hogy célt ért a kezdeményezés. A járás területét három körzetre osztva Ipolynyéken, Apátújfalun és Bussán három egymást követő héten valósultak meg a találkozók, melyeken nagyjából nyolcvanan vettek részt. A résztvevők mindhárom helyen írásbeli áttekintést kaptak a Csemadok múlt évi tevékenységéről s az idei tervekről, amelyhez szóbeli kiegészítést fűzött a választmány elnöke, dr. Mag József, illetve Balogh Gábor alelnök. S aztán csend lett! Bizony hiába igyekezett szólásra bírni a jelenlevőket Bányai Géza titkár! Kínos percek elteltével tört meg csak a néma csend... A feszültség azonban még hosszan köztünk maradt. Ipolynyéken, az első találkozón még nem sejtettem, hogy ott miért vált előbb felszabadultabbá a légkör, miért indult gördülékenyebben a "kötetlen beszélgetés". Csak Apátújfalun éreztem rá, s Bussán bizonyosodtam meg afelől, hogy a hidegebb, bizonytalanabb, szótlanabb helyzetnek tudati eredője van. A két utóbbi helyen összesereglettek java része olyan magyar falvak képviseletében volt jelen, ahol nincs (mert "integrálták"), vagy nem is volt magyar iskola, illetve csak szlovák alapiskola "működik". A szótlanságnak tehát nyelvéretlenség az oka! Amikor végre megeredtek a nyelvek, következtek a sirámok. Mindhárom helyen. Érdekes, vannak emberek, akik megdönthetetlennek vélt tételeket állítanak fel maguknak arról, hogy mit nem lehet végezni, sőt: miért nem érdemes cselekedni semmit sem! Falakat húznak maguk köré s fölé, s e körülbástyázott állásban szajkózzák önmaguknak a hinni akart igazságot: nem lehet! Buzgó tagadásukban nem veszik észre: csak igazolást, kibúvót keresnek a tettek alól. Elismerem, némi igazság azért ebben a magatartásformában is rejtőzik: az jelesül, hogy a belénk szorult feszültségek pusztába kiáltására keresünk jogcímet. Elhangzott, hogy igénytelenség uralkodik, az érdeklődés hiánya kíséri a rendezvényeket, többen felpanaszolták, hogy nincs helyiség, kultúrház, ahol összejöhetnének; mások állítása szerint van ugyan hol összejönni, de nincs aki foglalkozna a csoportokkal; csoportok sincsenek, az embereken elhatalmasodott a kényelemszeretet, megunták a nagycsalomjai maratoni műsorokat, hogy a tagdíjakért koldulni kell, a növekvő munkanélküliség tovább rontott az amúgy sem rózsás helyzeten stb., stb. A véleményekben kifejezett kiábrándultságot hallva már-már arra szánná el magát a közönséges földi halandó, hogy azt tegye, amit Madách Ádámja cselekedni akart, kiábrándulva a Lucifer által festett jövőképből: levesse magát a sziklaszirtről. Mégsem tehette Ádám, s ma sem teheti véleményem szerint senki, mert nem a bizonytalan jövő megélésének, hanem eme önpusztító cselekedetnek nem lett volna s nincs értelme. Éva már szíve alatt hordozta a Jövőt. S az Úr is így biztatta a kétségbeesett Ádámot: "Mondottam, ember; küzdj és bízva bízzál!" Szerencsére "az Úr" sokszor megszólalt ezeken a körzeti találkozókon is. Mert többen úgy látták: az is jó, hogy összejöttünk, s kibeszélhettük magunkat; a kudarcok után sem szabad feladni; a különböző vélemények nem csupán a hibákat tárják fel, hanem a kiküszöbölésük módját is kínálják; a kiugró tehetségek, együttesek felbukkanásához, létéhez sok apró munkásra, háttérre van szükség; bajainkra akkor találjuk meg a gyógyírt, ha a diagnózist is megállapítjuk stb. Ezek a gondolatok mégiscsak bizakodással tölthetnek el bennünket. "Légy hű, s bízzál jövődben, nemzetem!" — mondta Arany János. További közös vonása volt a találkozónak, hogy a mondanivaló az alábbi témák köré csoportosult (jelezvén, elsősorban mi érdekli ma az embereket): 1. emlékezés a régi szép időkre (a Csemadok hőskorára), 2. pangás, érdektelenség ma, 3. tagság-tagdíjak-támogatási formák, 4. iskoláink helyzete, a pedagógusok helytállása (vagy helyt nem állása...), 5. sorskérdéseink (van-e jövője a felvidéki magyarságnak?, kiútkeresés). Az csak természetes, hogy a napjainkban megalakulásának 45. évfordulóját ünneplő (?) Csemadok jelene és jövője ismételten szóba került mindenhol. Egyesek fátyolos hangon, könnyes szemmel elevenítették fel a fáklya fényében született értékeket, mint amilyenek azok a falusi közösségek voltak, amelyek a színjátszás, a közös éneklés örömében találták meg a múlthoz-hagyományokhoz, hazához-szülőföldhöz, kultúráhozanyanyelvhez való hűséget. Többen annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az emlékekből ma már nem lehet megélni, új formákra, civil szerveződésekre, megtartó közösségekre van szükség. Mi eredményezhette a Csemadokban, az alapszervezetekben a jelenleg tapasztalható megtorpanást, sokszor bénulást? Sok egyéb mellett az is, hogy az eddigi szájbarágó, ha úgy tetszik utasításos rendszer kimúlt. A kibúvók keresésének is lejárt az ideje. Ez pedig szokatlan helyzet! A gondolkodástól elszoktatott (mert eltiltott!), önmagától tehát cselekvésre képtelen ember — ahogyan megfogalmazódott — "semleges emberke". Az igénytelenségre fogott "csorda" egy példánya. Ők "lebegő emberkék" (így is fogalmaztak), akik nem kötődnek sehová sem, nem ékei a választott nemzetnek, melyhez csapódtak, de nem veszteségei annak sem, melyről önként leváltak... Ki kell mondanunk végre nyíltan: mi hasznos, mi káros. Nem lehet tovább hátrálni: nincs hová. Az óvatosság, a mértéktartás, a bölcs kompromisszum erény, ha megmaradásunkat szolgálja. De gerinctelenség a mindig óvatoskodás, sorskérdéseink megoldásának elodázása, mely vesztünket okozhatja. Színt (s hangot, nyelvet) Ilii is fakad..." kell vallanunk! Ma sorvadásunk vagy fejlődésünk dolgában mi magunk vagyunk az illetékesek, mi, magyarok együttesen! Döntésünk (döntéseink) életre szólóan meghatározzák jövőnk alakulását. Mert úgy mint a dagasztott tésztának a tepsihez, nekünk is alakulni kell az új és szokatlan helyzetekhez, körülményekhez. Nem azért, hogy elveszszünk, hanem ellenkezőleg, hogy megmaradjunk. Mindenkinek — egyénnek és közösségnek — magának kell megtalálnia a megoldás kulcsát, az éppen lehetséges megoldását. Mert végleges megoldás nincs, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a világon semmi sem végleges... Azért világ a világ, mert változik, mozog, következésképpen fejlődik. A változatlan állapot a vég kezdete. Szerencsére, a felvidéki magyarság, s azon belül az Ipoly menti még nem tart ott... A találkozók egyértelművé tették, hogy egy nemzeti közösség csak nyelvében és nyelvével élhet emberhez méltó életet (Fábry). Az idegen nyelvű iskola mérséklődő agyműködést, az űrben való lebegést, a tápláló gyökerek elvesztését, a szocializmus kifejlesztette "szürke állomány" elszaporodását eredményezi. Flivalkodást a butasággal, mintha érdemről lenne szó ("én magyarul olvasni nem tudok, mert szlovák iskolába jártam"), kérkedést a szlovák nyelvtudással. (Apátújfaluban mesélték: Megkérdezi a magyar iskolás a szlovákba járó pajtásától: — Hogy van helyesen: koza má dva nohy vagy dve nohy? — Dve nohy! — felel gondolkodás nélkül a kérdezett... — Hát nem négy?! — vág vissza a kérdező...) íme a példa, mely napnál fényesebben bizonyítja, hogy nincs alternatívája az anyanyelvi oktatásnak. Mert a minél tökéletesebb ismeretszerzés, a műveltségfokozás, az önépítés állandósága nélkül — mely kizárólag csak anyanyelven lehet eredményes! — nincsen haladás. Új gondolatok híján az élet csak tenyészet! Nincs ma fontosabb feladata a küldetésére ébredt magyar közösségeknek, mint minden eszközzel megerősíteni és bővíteni a magyar iskolákat, melyekben nemcsak az ismeretek szükséges elsajátítása és később alkalmazni tudása a kitűzött cél, hanem az öntudatra való nevelés is (egy polgármester lényegre tapintó megjegyzése). A gondolat helyességét alátámasztandó kimondatott az is, hogy erkölcsi hullák, s rossz példát szolgáltatnak azok a pedagógusok, akik saját gyermeküket szlovák alapiskolába járatván gyöngítik másoknak az anyanyelvi oktatásba vetett hitét. Vagyis a pedagógustársadalom megtisztulása nélkül a fenti cél elérhetetlen (egy iskolaigazgató megállapítása). Ha csupán gondolkozásra, mi több, továbbgondolásra késztetők voltak a Csemadok-találkozók — s ebben kételkedni semmi okom —, akkor már nem volt hiábavaló fáradozás a megszervezésük. Akkor máris van értelme a szemlélet- és szerkezetváltást "nyögő" Csemadoknak! Mert Beke Györgyöt idézve: "Ahol eső esik, forrás is fakad, ahol emberek élnek közösségben, a közös önkifejezés vágya is felébred előbb-utóbb." URBAN ALADÁR 14 A HÉT
