A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-15 / 16. szám
SZABADIDŐ vadászhumor Görgey Gábor: A VESZETT NYÚL Nem az aprócska viccekre gondolok, amelyek közszájon forognak, hanem a nagyobb, tartalmasabb történetekre, amelyek gyökerei valahol mélyen a vadászhagyományokban, vagy akár a "vadászbabonákban" is megtalálhatók. Már Lakatos Károly is írt a Vadászhit című könyvében olyan babonákról, amelyek bizony a mai vadászokat megnevettetik, ilyenek a kutyafarkú nyulakkal, erdei rémekkel, tüzesszemű repülő emberekkel, éjfélkor jajgató szárnyas manókkal való találkozások, de a régi korokban eleink bizony nagyon komolyan vették ezeket a csodálatos dolgokat. — Én is láttam! — mondta a vadász, és megesküdött rá, hogy bizony az úgy történt, majd belekezdett mondókájába: — Nem messze nyugvóhelyemtől, egy régi-régi odvasfa nyújtotta ki sorvatag "ágkarjait", melyekről a csenevész lomb nagyobb részét lemarta már a szél tépázó ereje... Ézek a rejtélyes odvas fák "ágkarjaikkal" minden határban, vízparton és erdőben megtalálhatók, csak a megfelelő lelkiállapot, hangulat, esetleg holdfény kell hozzá, készen áll a történet, ami aztán a vadásztársakat vagy megnevetteti, vagy esetleg meg is ríkatja. De vannak másfajta tréfás húzások is. A verebélyi Lichner Árpád bácsi feláldozta molyette, kitömött, régi fácánkakasát, és egy arra járó fiúval felküldte a szőlőskertjében lévő diófa legmagasabb ágára, amelyet aztán a fiú az ághoz kötözött. Természetesen a naponta arra elsétáló vadász, Béla bácsi éles szeme nyomban észrevette a diófán gubbasztó, napfényben csillogó fácánkakast. Nem habozott sokáig, és nem várta, hogy az felröppenjen, hanem vállához kapta tizenkettes, duplacsövű puskáját, és elszántan odapörkölt a zsákmánynak. Talált is bizony, amit a libegő molyette tollak és a kitömött fácán belsejéből szétszóródó tömés, azaz a vékony szénaszálak is jeleztek. Látta ám az öreg vadász, hogy itt valami turpisság történt, szedte volna szaporán a lábát, de Árpád bátyánk ártatlan ábrázattal odaszólt neki: — Hé te, nem oda esett az, rossz irányban keresed! Nem volt mit tenni, mint vállalni a szégyent. Egy kiadós káromkodás után Béla bátyánk a fogai között sziszegett még valamit, de aztán elinalt... Mindezek Görgey Gábor Volt egyszer egy Felvidék című könyvének olvasása közben jutottak eszembe, annál a fejezetnél, amikor Dessewffy Kálmánról, a nyugalmazott huszárőmagyról ír, aki víg kedélyű ember hírében állott jópofa sárosi tréfamester volt. Nyugalomba vonulása után mint legényembemek bőven akadt ideje kiadós hecceken, tréfákon gondolkodni. Erről szól eme híres sárosi vadásztörténet is. (mote) Jóval a nagy vadászat előtt Kálmán bácsi elterjesztette, hogy a vidéken egy veszett nyúl garázdálkodik. Mindenkit megtámad, és félő, hogy a többi nyulat is végigmarja, ami a nyúlállomány kipusztulásához vezethet. Ennek a nyúlnak a kiirtása végett kell a vadászatot megrendezni. Kálmán bácsi barátjának, Liszka Ottónak volt egy kedvenc rattler kutyája, egy picike, vékony lábú, örökké reszkető öleb. Pufi volt a neve és mindig mindenütt vele volt, kivéve a vadászatokat. Ez a Pufi a vadászat hajnalán Baran vezérnek, Kálmán bácsi kedvenc erdőkerülőjének hátizsákjában kényelmeskedett, teljes nyúl-adjusztírungban. Azaz nyúlbőrbe varrva, tökéletes nyulat mintázva. A vadászat előestéjén Liszka Ottó megtöltött puskájából a nyúlseréteket titokban kiszedték, és kenderkócot tömtek belé helyette. Ottó a rendezés szerint Kálmán bácsi szomszédságában kapta állását, egy bükkfa tövében. Fegyverével ide-oda célozgatván az elképzelt vadra, időnként fel-felpillantott a magasba, számításba véve, melyik vastagabb ág lehetne menedék, ha a veszett nyulat elhibázná. Bosszankodva tekintett a bükkfára, mert a kiszemelt ág elég magasan volt. Kálmán bácsi a szomszéd állásból nagy gyögyörűséggel élvezte barátja izgatottságát. Nemsokára megszólalt a vadászat kezdetének kürtjele. Egyúttal a figyelmeztetés Baran erdőkerülőnek, hogy ettől számított egynegyed óra múlva eressze ki hátizsákjából Pufit. Mikor az idő letelt, ez meg is történt, Pufi a levegőbe szimatolt, majd kutyaösztönére hallgatva, fülét hátracsapva nekiiramodott arra, amerre gazdáját érezte. Egyszer csak eldördült a kóccal töltött flinta, természetesen minden eredmény nélkül, és Pufi — most már megpillantva gazdáját — még nagyobb iramban vágtatott feléje. A második lövést nagy idegességében oly kapkodva adta le Ottó, hogy söréttel is elhibázta volna az egyre közeledő veszett nyulat. Ottó, puskáját elhajítva, nagy nehezen elkapta a kiszemelt magas ágat, és hatalmas nyögések kíséretében felkapaszkodott a bükkfára. Ekkor már Pufi is odaért, és két mellső lábával a fatörzsnek támaszkodva eszeveszetten ugatott szeretett gazdája után, aki megszökött előle. Ottó pedig segítségért kiáltozott, hogy szabadítsák meg, lőjék le a veszett dögöt. Erre Kálmán bácsi a maga kis hívókürtjével lefújta a hajtást. Valamennyi vadász csörtetve igyekezett azt a bizonyos bükkfát megközelíteni, hogy Ottót a megvadult nyúllal lássa. Amikor a társaság egybegyűlt, Kálmán bácsi odaszólt Pufinak: — Nem szégyelled magad, szegény gazdádat fára ugratni ebben a nyúlbőrben? Még szerencse, hogy olyan komiszul lő, máskülönben ki is múlhattál volna! Liszka Ottó mindent megértett. A nagy nyilvánosság előtt lekászálódott a fáról, de szörnyű esküvel fogadkozott, hogy bosszút áll. A fogadkozást be is tartotta. A megtorlás az volt, hogy Kálmán bácsi pipájába puskaport kevert a dohány közé. Mikor Kálmán bácsi rágyújtott, kedvenc pipája sisteregni kezdett, majd ezer darabra robbant szét. Kálmán bácsi égtelen dühbe gurult, de aztán meggondolta magát, és kezet nyújtott barátjának. Mert Ottó nélkül kutyafülét, illetve Pufi fülét sem ért volna a vadászat. 26 A HÉT
