A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-15 / 16. szám
ÉVFORDULÓ Megkésett emlékezés Szenteleky Kornélra Szenteleky Kornél (1893—1933) az első világháború után kialakult jugoszláviai magyar irodalom jelentős alkotója és szervezője volt. A múlt évben a hosszan elnyúló balkáni belháború súlyos viszontagságait szenvedő vajdasági magyarok kettős évfordulójára emlékeztek: a 100. születési és a 60-. halálozási évfordulóra. Ebből a különös alkalomból én is szerettem volna bemutatni őt olvasóinknak, de ez egészségi okok miatt nem történhetett meg. Mivel Szenteleky alakjához, munkásságához engem diákköri élmény fűz, nagyon bántott tisztelgésem kényszerű elmaradása, amit itt most pótolni igyekszek. Először és röviden saját Szenteleky-képem kialakulásáról szólok. 1936-ban, hatodikos gimnazista koromban történt ez, mikor újsághirdetés nyomán olcsó áron megvettem a pozsonyi Magyar Minerva című folyóirat 1934-es és 1935-ös évfolyamait, s az ott olvasott Szentelekyírások (versek, novellák és tanulmányok) nagyon rokonszenvessé tették őt előttem. Meg kell jegyezni, hogy a Magyar Minerva kisebbségi irodalmunk első szakaszának leghosszabb életű irodalmi lapja volt: 1930 májusától 1939 februárjáig állott fenn, s egyik különös jellegzetessége az volt, hogy szokatlanul sok külföldi magyar írót közölt. Felelős szerkesztője és kiadótulajdonosa, Walla Frigyes, 1950 és 1970 között a magyar nyelvű könyvkiadásban, utoljára a Madáchban dolgozott, s 1988- ban halt meg. Én itt Pozsonyban a 60-as évek elején jóbarátságba kerültem az egykori főszerkesztővel, az 1888-as születésű öreg Reinel Jánossal is, akitől ajándékba megkaptam a lap összes számát. Akkor ismertem meg azokat a Szenteleky-nekrológokat, amelyeket a folyóirat 1933. évi szeptemberi számában neves vajdasági írók: Farkas Geiza és Kristály István írtak. írásaikban az irodalomszervező Szenteleky jelentőségét irodalomtörténeti érvénnyel fogalmazták meg. Tudni kell azt, hogy a magyar irodalom első világháborút követő részekre szakadása után az akkori három magyar kisebbségi irodalom közül a jugoszláviai volt a legsúlyosabb helyzetben. Az általános nemzetiségi elnyomás Romániában volt a legdurvább, de az évszázadok óta létező intézményes erdélyi irodalmat ez sem tudta alapjaiban megingatni. A jugoszláviai kisebbségi irodalom kezdeti éveiről viszont Farkas Geiza nekrológja rendkívül siralmas helyzetképet adott: "Volt idő, mikor a Jugoszláviában maradt magyarságot mindenki elveszettnek gondolta. Mikor legtehetségesebbjei is azt gondolták, hogy számukra nincs más hátra, mint az elvándorlás, vagy nemzetük megtagadása. Mikor a régi haza megmaradt területén szánakozva forgatták a jugoszláviai magyarság szellemi munkájának gyér és rendszertelen termékeit, itt-ott megjelenő, de idegen talajok, letűnt korok levegőjét lehelő könyveit, nagy garral meginduló, de néhány hónapi tengődés után kimúló folyóiratait... Ekkor lépett föl tüneményszerűen Szenteleky (Sztankovics) Kornél, és világosságot gyújtott... Visszaadta félmillió magyarnak már-már elveszett önérzetét, öntudatát, megbecsülését maga és mások előtt. Mások alatt értve mind Jugoszlávia más nemzetiségű lakóit, mind pedig Magyarország fiait" (F. G.: Elszállt a fehér sas...). Ami Kristály István nekrológját illeti, azt is erős pátosz hatja át, de azon belül ő részletes, konkrét adatokat nyújt arról, hogy a gyermekkorától törékeny fizikumú, s aztán a tüdőbetegséggel orvos létére reménytelenül küzdő Szenteleky mivel alapozta meg az ottani magyar irodalom fellendülését: "Antológiákat szervezett, megteremtette az első komoly irodalmi lapot: A Vajdasági írást. Ennek megszűnte után a Reggeli Újságban A Mi Irodalmunk címmel színvonalas irodalmi mellékletet indított, s azt csakhamar önálló irodalmi szemlévé léptette elő. A szemle címe is gyűjtőfogalom: Kalangya, amely népi kultúránk szemhatárát európai láthatárrá szélesíti. Tanulni és megbecsülni magunkat! Ennek jegyében alakult meg a Magyar Közművelődési Egyesület, s a Jugoszláviai Magyar Könyvtár, mely nyolc hónap alatt nyolc könyvvel gazdagította könyvtermésünket.". Szenteleky irodalomszervező munkássága elméleti síkon is megnyilvánult: a kisebbségi élet és irodalom létkérdéseiről folytatott hosszú heves vitákban élesen szembeszállt azokkal, akik az irodalomból ki akarták küszöbölni a nemzeti érzést. Ő az irodalmi alkotásban az általános emberinek és a helyi valóságnak (helyi színnek, couleur local-nak) az összekapcsolását hangsúlyozta. A jugoszláviai magyar irodalomtörténetírás Szenteleky értékelésénél elsősorban ezt a nagy hatású irodalomszervezői munkásságot emeli ki, melynek alapján nemcsak otthon, de az egész magyar nyelvterületen a vajdasági irodalom Kazinczyjának nevezték őt. Félbeszakadtán is egészként ható életműve a legjobb kortársakéval egyenrangúnak minősül és az alkotó módszer szempontjából két részre oszlik. Az első pályarész még 1918 előtt kezdett kibontakozni, s az esztétizmus szépségkultusza, cizellált stílusa volt rá jellemző. A fellépése utáni időben először Krúdy-rokonságot, később pedig — valószínűleg a hasonló szomorú életsors miatt is — Tóth Árpád-párhuzamokat emlegettek nála. Nos, párhuzamok, rokonvonások mindkét esetben vannak, de Szenteleky a pályája legkezdetén sem volt epigón. Ösztönző hatások érték, de alkotó művészetét döntő módon akkor is és később is a saját költői és emberi diszpozíciói befolyásolták. Az esztétizmus jegyében alakuló első pályaszakaszát versei mellett a Kesergő szerelem és az Isola Bella című regényei, valamint a lírai-prózai miniatűröket tartalmazó Úgy fáj az élet című kötete jelzik. A korai halála miatt megrövidült második pályarész realista módszerét kétféle jelzővel is illethetjük: intellektuális és pszichológiai. Itt többek közt a Holnap és holnapután című hosszú elbeszélés számít jelentősnek, melyet a Magyar Minerva is közölt öt folytatásban. Az utolsó rész egy hónappal Szenteleky halála után abban a számban (1933,7.) jelent meg, amelyben Farkas és Kristály nekrológjai is találhatók. Az elbeszélés cselekménye a jövőben játszódik: a nagy világvárost, Párizst hatalmas gáztámadás érte, s a lakosságából 4 millió elpusztult. Az író a gáztámadást nem mutatja be, csak azt a szörnyű lelkiállapotot, melyben az elmenekült maradék lakosság él. Az elbeszélés egyetlen névvel nevezett alakja: Robert látja, észleli mindezt. Ő üzleti körúton volt, s most kétségbeesetten gondol fiatal feleségére és kislányára. Vad akarattal szuggerálja be magának, hogy a gáz három-négy emeletnyi magasságnál nem száll feljebb, s az ő lakásuk az V. emeleten van. Élnek tehát a szerettei és a 15-20 kilométeres távolságból elindul hozzájuk. Az elbeszélés terjedelmének kétharmadát az egyre nagyobb önkívületi állapotban folytatott halál elleni halálmenetelés foglalja el. Ez a Szajna-hídnál ér véget: Róbertét az "élő víz" látványa egy pillanatra kiragadja végzetes kábulatából, s aztán a híd karfáján át belezuhan a folyóba. Mikor ezt az elbeszélést a nekrológokkal együtt először olvastam, akkor összeszorult szívvel arra gondoltam, hogy a tüdőbeteg Szenteleky halálmenetelése végig nagy öntudattal folyt le. Orvosként folyamatosan észlelte, figyelte romló állapotát, s míg a tollat markolni tudta, munkálkodott a vajdasági magyar irodalom érdekében. Aztán — mint Farkas Geiza írja — "a fehér sas elszállt a tiszta magasságok felé, amelyekben inkább volt otthon, mint ezen a darabos, szennyes, kicsinyes földgolyón. A magasságokba szállt, amelyekbe a szárnyain minket is magával vitt, ahányszor csak írásait kezünkbe vettük". Turczel Lajos A HÉT 15
