A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-15 / 16. szám
LÁTOGATÓBAN "Azt teszem, amit fontosabbnak tartok" Beszélgetés a Kossuth-díjas Dobos Lászlóval — Dobos úr, az emberek Önt az utóbbi években szinte kizárólag mint közéleti személyiséget ismerik. A Kossuth-díj valamiféle ürügyül szolgál ahhoz, hogy mint íróval beszélgessek Önnel, s nem mint politikussal. Egyáltalán, külön lehet-e választani az írót a közéleti embertől? Gondolkodik-e azon, hogy a közéletben szerzett tapasztalatait, élményeit írásban is megörökítse, vagy az írásra már egyáltalán nem jut ideje? — A különválasztásról: egyszer lehet, máskor pedig nem lehet. A dolgok ugyanis összefolynak. Ugyanakkor az irodalomnak és a politikának teljesen mások az öntörvényei. A politika a jelen idő műfaja. Jelen időben gondolkodik. Amiért másodszor is politizálásra adtam a tejem, azért van, mert úgy érzem, a politika az, ahol hamarabb lehet közösségi, társadalmi hasznot behajtani, vagy — ha úgy tetszik — kizsarolni. Az is politizálásra sarkall, hogy húsz évig — 1969—1970-től — a társadalom perifériájára voltam szorítva, és úgy érzem, hogy nagy mulasztásaim és adósságaim vannak a szlovákiai magyarsággal szemben. És ha ezt a két mozzanatot összefogom, tehát a használni akarás és az elmulasztott idő lehetőségét, akkor talán ezzel tudom magamnak megmagyarázni azt, amit közéleti emberként teszek. Persze a politika olyan, mint egy malom, amelybe mindennap vinni kell az őrölnivalót. A politika éhes malom és telhetetlen. Talán ez az alaptörvénye. Ugyanakkor 1989 után a közép-aurópai államok szabadulván egy roppant nagy szellemi nyomás alól, a politikában látják az elmulasztott idő és alkalmak pótlásának lehetőségét. Nem véletlen, hogy valamennyi posztkommunista országban a politika az uralkodó műfaj. Egyrészt a múlt elmulasztott alkalmai és lehetőségei, másrészt a jelen időkényszere: beépülni az európai politikai, gazdasági, kulturális és pénzügyi formációkba — ez önmagában kényszer. Tehát kettős kényszer nyomására alakul ki a politikának ez a domináns szerepe, amely egyszerre szükséglet és kényszer, ugyanakkor árnyékot is vet a társadalmi lét más területeire, így a kultúrára is. És hát ez úgy van, hogy ha az ember megnyer valamit a vámon, elveszti a réven. Amit mondtam, talán csak önmagam ámítása. Valószínűleg ez is benne van, de van benne egyfajta társadalmi sietés és siettetés is. Együtthaladni azokkal a folyamatokkal, amelyek kialakulnak, pontosabban: indítani folyamatokat a szlovákiai magyarság elmaradt gondjainak és a jelen gondjainak a megoldására. — íróként hogyan reagál az említett problémákra? — Az irodalom itt vereséget szenved: egyrészt időben, másrészt az irodalom és a kultúra szerepe látszólag lefokozódott. Egy biztos: az elmúlt évtizedek ideologizált kulturális intézményrendszerei összeomlottak, de a kultúra marad. A kultúrának — hogyha lépéshátrányba kerül is —, a társadalmi szükséglete már ideológia nélkül megvan és marad. Nekem nincs rá időm. A napok öntörvényei mások. Azt teszem, amit fontosabbnak tartok. Az irodalomra azt mondom, hogy majd holnap. Régi történet, amikor a vénasszonyért bekopogott a halál. Az asszony azt mondta neki, hogy jöpn holnap. Amikor elment másnap, az volt az asszony ajtajára kiírva, hogy majd holnap. Szóval ez az a lelki mechanizmus, van. Ez abban tükröződik vissza, hogy lényegesen csökkent az irodalmi művek példányszáma. A súlypontok eltolódtak: a megjelenés lehetőségéről áttevődtek a megjelenés anyagi hátterének a biztosítására és a terjesztésre. Ezért is kapaszkodott a Madách saját üzletek nyitásába, ám ez nem egyszerű dolog. Ezeknek a programozása és a megtartása nem gyerekjáték. De nincs más, az olvasót fogni kell, kezébe kell adni az irodalmat, a könyvet. Ugyanis olyan mennyiségű könyv jelenik meg, amely az irodalom jó vagy jobb alkotásait képes maga alá temetni. Ma a mindent szabad és mindent lehet kiadni helyzet is megvan. Ezáltal nagy mennyiségű könyv kerül az olvasók elé, amelyek értékei nem minden esetben mondhatók irodalminak. — Csak a könyvforma teszi őket könyvvé. A Madách viszont mindig esztétikailag értékes alkotásokat igyekszik kiadni. — Azt vallom, hogy az eredeti irodalom a legvédtelenebb. Most nagyon sokan "ráragadtak" a könyvkiadásra mint kereseti forrásra. A könyvkiadás sosem volt nagy vállalkozás, főleg a kultúrának egy olyan kis piacán, mint amilyenek mi vagyunk. De kialakult a könyvekkel és lapokkal kereskedők rétege. Egy kis réteg kell is, viszont itt nincs mérték. Itt kezdődik a szlovákiai magyar kultúra — irodalom, művészet — belső értékrendjének a bizonytalansága. Egymás mellett jelenik meg értékes mű és fércmunka, jó lap és értéktelen lapoknak a tucatja stb. A nagytermelő Magyarország. És a mindent lehet, mindent szabad elv alapján özönlik be az olyan könyvek sokasága, amelyek pillanatnyi értékűek. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy elsősorban eredeti irodalmat adjunk ki, ahhoz kell megteremteni az anyagi, terjesztési feltételeket. Az kell jelentse a szlovákiai magyar élet reáliáit és mai életünk keresztmetszetét. Ezért bennünket sokan megmosolyognak, de én ettől nem tágítok, mert ez a forrásunk. Legyen az szépirodalom, legyen az történelem, legyen az helytörténet, esszéirodalom vagy néprajz. Elsősorban az önismeret műfajait szeretném a kiadóban ápolni, és ezért mindent megteszek. — A kiadó profilja tehát marad? — Igen, marad. Átúszni a túlsó partra, egy józanabb, reálisabb értékrendhez, a kultúrának egy körvonalazódó új arcához szerintem csak az önismeret szándékával, műveivel és programjával lehet és érdemes. — Köszönöm a beszélgetést. A kérdéseket feltette: Melaj Erzsébet 4 A HÉT amiben élek, amivel ámítom magam: majd holnap. Persze ez nem lehet perpetuum mobile. Egyszer határozottan azt kell mondanom, hogy állj: mától fogva vége a politizálásnak. Persze ezt lehet mondani, csak megvalósítani nem lehet. Biztos, hogy bennem van az irodalom késztetése, a közléskényszer. ’67—'68-tól egy hatalmas tapasztalatanyagot mondhatok magaménak. Láttam a hatalom sok arcát. '69-ben miniszter voltam, néhány hónapig közelről nézhettem a hatalom konyháját. '68—'70-től '89-ig megtapasztalhattam a fent és a lent állapotait. '89-től megint közel a hatalomhoz, mérkőzés a parlamenten belül és kívül — persze egyenlőtlen erőviszonyok között. A tapasztalat, a megélt élmények jelen vannak és kényszerítőek. Az a szándékom, hogy ahogy a helyzetem engedi, el kell kezdenem dokumentálni a megélt időt — ahogy én éltem meg. Nem biztos, hogy ez szépirodalom lesz, az is lehet, hogy esszé vagy napló, de mindenképpen dokumentumot szeretnék állítani annak az időnek, amelyet megéltünk, amelyet megéltem. A Sodrásban című könyvem az első kötete egy többkötetes regénysornak, ebben a személyi kultuszt és a magam nemzedéke indulásának naiv hitét, hiszékenységét, lelkesedését, rózsaszín árnyaltságát írtam meg, de ami utána következett és következik, azt még nem. Hallatlan tapasztalatanyag birtokában vagyok most az írásra késztetve. Itt "talált el" a Kossuth-díj. Ez egyrészt nagy érzés, ugyanakkor magamra döbbenés. — Ösztönző erő lehet. Valószínűleg ez a díj és már a körülmények is kikényszerítik Önből az írót. — Igen. Az irodalom feladta a kihívását, erre válaszolnom kell. Érdekes, hogy Dusza István Új Szó-beli írása is ehhez a ponthoz ért el, Dusza kiérezte azt, hol vagyok. — Napjainkban úgy tűnik, mintha megszűnt volna nálunk az irodalmi élet. Ön szerint mit kellene tenniük a szlovákiai magyar íróknak, hogy újból kialakuljon egyfajta irodalmi élet? — Egy biztos: az irodalmi közösségek jelenléte és szerepe megfakult. A megoldások jelenleg a szerkesztőségekben vannak, az írók műhelyeiben. Hangsúlyeltolódás van. Azelőtt volt irodalmi élet, kevesebb volt a mű. Ma sokkal több a mű, de az irodalmi élet teljesen legyengült. Azért az irodalmat a művek teszik. Van mit kiadni, és nemcsak egy kiadónak, hanem többnek is. Persze nem mind "lángoló" értékű művek ezek, de ez megint más kérdés. Az irodalom megjelenése azonban természetessé vált. Nincs cenzor, nincs hátráltató, ha van, az csak a pénz. Persze ez nem kis dolog, s azért minden évben sikerül különböző helyekről összegyűjteni azt az összeget, amely a szlovákiai magyar írásbeliség évi termésének a kiadásához szükséges. — Most már a kiadóigazgató beszél Önből. — Hiszem azt, hogy a szlovákiai magyar írásbeliségnek ez a leszegényedett állapota lassan szűnőben van. Most a művek korát éljük. Az, hogy az irodalom két irodalmi lapot is el tud tartani, hogy a helytörténet felerősödött, egyfajta befelé fordulás is. Az irodalom mankói megszűntek. Önmagában lehet az, ami. Persze, egy más közeg a fogadók, a közönség. Sajnos, az irodalmat fogadó közeg is önmagával van elfoglalva. Az emberek saját gondjaikon keresztül nézik a társadalmat, a politikát, az irodalmat, mindent. Itt is hangsúlyeltolódás
