A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-08 / 15. szám

EMBERNEVELŐK A sokoldalú pedagógus — Németh G. Éva — 1958. au­gusztus 25-e volt, kellemes nyári reggel. Te egy ódon pa­rasztház előtt vártad a kollé­gákat, én pedig kerékpáron igyekeztem első munkahelyem­re, Füzespusztá­ra. Jól ismertem Csilizradványt. mivel az általá­nos iskola felső tagozatát ott vé­geztem el, tehát tudtam, ha az előtt az épület előtt álldogálsz, melynek az egyik szűk helyisége tanári szobaként szolgál, nem lehetsz más, mint kolléganő. Emlékszem, friss voltál, vidám, csupa ragyogás... — Pedig igen nem tetszett, hogy éppen Radványra helyeztek egy isten háta mögötti falu iskolájába, melynek a tantermei a telepü­lésen szétszórva négy átalakított lakóházban, illetve hajdani kocsmában kaptak helyet. Az óraközi szüneteink azzal teltek el, hogy szaladtunk a falu egyik végéről a másikra, olykor bokáig érő sárban. És a lakásunk, Uram Isten! Három kolléganőmmel közösen bérel­tünk egy sötét kis odút, melyben téli regge­lenként a lavórban befagyott a víz. Ám mindez csak most tűnik ősi állapotoknak, akkor, a kezdeti nemtetszésem ellenére is hamar alkalmazkodtam. — Annak ellenére, hogy városi lány voltál. — Igen. Tény, hogy Somorján születtem, minden idegszálammal a szülővárosomhoz kötődtem, ahol kitűnő tanáraim voltak. Ok sem dolgoztak rózsás körülmények között, tanköny­vek, segédeszközök nélkül, mégis sokrétű tudásra tehettünk szert a segítségükkel. Időt, fáradságot nem sajnálva tartottak össze ben­nünket, énekkarban, színjátszó csoportban foglalkoztak velünk. Nemcsak oktatási nyelvé­ben volt magyar iskola a somorjai, hanem a szellemében is. Ami később az életem meg­határozója lett, a kultúra művelése, elsősorban családi háttérből ered, s ezt az iskola jól fejlesztette tovább. Szüleim a Csemadok alapító tagjai voltak Somorján, s számomra feledhetetlen élmény, hogy negyvenkilencben, az alakuló közgyűlésen először mondtam verset közönség előtt. — A versre is emlékszel? — Persze. Az akkori hangulatnak megfelelő volt, Juhász Gyula A munka című szonettje. — Tanáraid közül kik hagytak nyomot az emlékezetedben ? — Nagyon sok nevet felsorolhatnék, de különös tisztelettel gondolok vissza az iskola akkori igazgatójára Horváth Imrére és feleségére, továbbá Ágh Józsefre és Mitterhauser Richárd­­ra, aki embersége és műveltsége által vált példaképemmé. Az irodalom, a zene, a versmondás, az éneklés, a képzőművészet nélkül úgy érzem, igen sivár lett volna az életem. Mint minden kamaszgyerek, én is szerettem versenyezni, így váltam az elsők közt levele­zőjévé a Magyar Rádiónak, illetve Miska bácsinak. Egyszer könyvet is kaptam tőle a zenei rejtvény megfejtéséért. — Egy nemzedékhez tartozunk, nekem mégis úgy tűnik, szerencsésebb voltál mint én, mert törés nélkül jártad végig az iskoláidat, az első elemitől kezdve a főiskola befejezéséig. — Igaz, hogy különösebb akadályok nélkül jutottam be a pozsonyi pedagógiai főiskoja nappali tagozatára, de a sors azért nem dédelgetett engem sem. Mivel Somorja közel van Pozsonyhoz, kollégiumi helyet nem kap­hattam, ezért sok mindenből ki kellett marad­nom, ami az évfolyamtársaimnak megadatott. Emiatt nem lehettem tagja az Ifjú Szívek dal- és táncegyüttesnek sem, amit örökké fájlalok. Ha színházba akartam menni, kétszer meg kellett tennem a harminc kilométeres utat, zsúfolt autóbuszban. Mindehhez hozzájárult, hogy a képzésünket két évre szűkítették, ezért folyvást vizsgáznunk kellett. Viszont ami sze­rencse volt akkor, hogy a felsőfokú pedagó­gusképzés magyarul folyt. Nekünk, magyar szakosoknak Dobos László volt a vezető tanárunk. Hálával gondolok vissza Pesti Mári­ára és szeretettel Mayer Imre bácsira, aki a Toldiból tanította nekünk a nyelvtant. — Egyszer Radványon tanúja lehettem, miként készítettél segédeszközt éppen a Toldi tanításához. Érdekes rajzaidat még ma is magam előtt látom. — Ilyesmire szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt. Az a rajz Kun Aranka nénitől származik — aki még apukámat is tanította a húszas évek elején —, rám is hatni tudott vele, de megállta helyét a "halmazok korszakában" is. — A radványi áldatlan állapotok valamikor a hatvanas évek elején értek véget, amikor az új iskola felépült. — En már ott nem tanítottam, mert közben férjhez mentem, férjem a hajógyárban dolgo­zott, ezért 1960 szeptember elsejével a komáromi lakótelepi iskola lett az új munka­helyem. Ám alig telt el másfél év, egy kollégát helyeztek át hozzánk (valamiért így büntették), s mivel én voltam a tantestület legfiatalabb tagja, az én helyemet szánták neki, engem pedig úttörővezetőnek akartak kinevezni. Nem vállaltam. Én magyar—orosz szakos tanár voltam, tanítani akartam, s az elhatározásom­hoz makacsul ragaszkodtam. — A fölötteseid pedig meghátráltak. Most nem azt kérdezem, milyen tanár voltál, inkább arra lennék kiváncsi, hogy neked mint pedagógusnak, milyen élményeket adott az iskola? — Az egyik legvonzóbb tantárgyat, az anya­nyelvet tanítottam, mely által könnyű beférkőzni a gyerekek szívébe. A tanítási órákon kívül pedig a könyvtárat szerettem leginkább, ahova naponta bejártam a gyerekekkel. Ott szabadon lehetett búvárkodni a lexikonokban, hangleme­zekről hallgatni a megtanult verseket, albumo­kat lapozni és gyönyörködni a festményekben. Itt kutattuk fel a vers- és prózamondó versenyekhez szükséges irodalmat, hangjáté­kokat készítettünk az ajánlott olvasmányokból, melyeket néha magnószalagra is felvettünk. Itt szerkesztettük a Csipogót, az iskolai gyermek­lapot is. — A maradék szabad időben pedig írtál. — A hetvenes évek elején keresett fel telefonon egykori tanárom Hasák Vilmos, a Pedagógiai Kutatóintézet magyar részlegének akkori ve­zetője. Arra kórt, vállaljam el a 7. osztály tankönyvéhez készülő módszertani kézikönyv irodalomtanításra vonatkozó részének megírá­sát. így lettem a Pedagógiai Kiadóvállalat külső munkatársa, mivel az első munkámat továbbiak követték: recenziók, tankönyvek írása. Az 5. osztályos Irodalmi Olvasókönyvemből még ma is tanítanak a kollégák. Tíz év alatt tizenegy ilyenfajta munkám jelent meg. — Mindehhez pedig sokat kellett olvasnod, művelődnöd. — Több alkalommal vettem részt a magyar szakosok nyári egyetemén Magyarországon, ahol többek között olyan neves előadókat hallgattam, mint Czine Mihály, Nagy János, Fábián Pál, Lörincze Lajos, Montágh Imre. Sokat köszönhetek az Országos Pedagógiai Intézet munkatársainak is. — Gondolom, később irigyeid is akadtak bőven. — Az nem lett volna baj, hanem az igazgatóm kezdte nem jó szemmel nézni a tevékenysé­gemet. Egy alkalommal azt is megakadályozta, hogy jelen legyek az általam írt tankönyv jóváhagyásánál. Kicsit megkeserítette az éle­temet, de azért nem tört le. — Valamikor a nyolcvanas évek közepén, a nyári szünet alatt, a páti fürdőben találkoztunk újra személyesen. Akkor újsá­goltad el, hogy kineveztek tanfelügyelőnek. — Ez 1984 augusztusában lehetett. Á kineve­zésem körüli vita vagy két hónapig húzódott, mert valakik azt terjesztették rólam, hogy "hungarocentrikus" vagyok. Csuda jó kifejezés ugye? — Az előbbi kérdésemet most megfordítom, mert arra lennék kíváncsi, milyen kellemet­lenségeid származtak a nem éppen népsze­rű tisztségedből? — A járás magyar szakos tanárai szinte mind ismertek. Az iskolák igazgatói ugyancsak. Szívesen hallgattam órákat, és szerettem a kollégákkal konzultálni, aki szükségét látta a segítségemnek, álltam rendelkezésére, például szakirodalmat és segédanyagokat ajánlottam és kölcsönöztem. Ám azt hiszem, akkoriban nem a felügyelettel kapcsolatos dolgok okozták a legnagyobb gondot. Szüntelenül zaklattak bennünket a Csemadok-beli tevékenységün­kért, s a politikai vezetés úgy állította be a dolgot, hogy a kollégákért is én felelek. Ráadásul akkor (1985-ben) én voltam a Csemadok helyi szervezetének az elnöke. Meg sem tudnám mondani, hányszor hívtak raportra a Klapka-szobor és a klub miatt. Őrsújfalun a nyári művelődési táborban hemzsegtek a titkosrendőrök. Az énekkar fellépése, reperto­árja, a március 15-i koszorúzások megannyi ok volt a számonkérésre. Higgadtan, hiteles adatokkal érvelve védtem magamat, kollégái­mat, a cselekedeteinket, melyekből ügyet csináltak. — A rendszerváltozás után is megmaradtál tanfelügyelőnek. — Akkor már pályázat útján dőlt el, érdemes vagyok-e rá. Bár szívesebben mentem volna tanítani, csakhát az én sorsom így alakult. Most pedig közvetlenül a nyugdíjba vonulás előtt állok. — Munka nélkül mégsem tudsz meglenni. Kezdettől fogva dolgozol a pedagógusok szövetségében. Küldöttként részt vettél a harmadik országos közgyűlésen is, s míg Lovász Gabriella az országos választmány elnökét helyettesítette, te voltál a területi választmány elnöke Komáromban. Gondo­lom, nyugdíjasként sem hagyod abba a munkát. — Nincs szándékomban begubózni. Dédelge­tem a gondolatot, hogy nyugdíjasként újból előveszem egyik munkámat, melyet még iskolai könyvtárosként írtam, nyomtatásban még nem jelent meg, de úgy látom, ma is időszerű. Az a tapasztalatom, hogy az iskolai könyvtárak többsége lezárt szekrényekben porosodó leltári anyag, és ez mérhetetlen nagy kár. Szívesen dolgozom a pedagógusszövetségben, de ha tanítani hívnak mint helyettesítőt, annak is örülnék, hiszen a pedagógus számára nincs szebb munka a tanításnál. — Kívánom, hogy a terveid sikerüljenek, és legyen hozzá erőd és egészséged! Köszönöm a beszélgetést. CSICSAY ALAJOS 6 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents