A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-01 / 14. szám
A IfÓSVčTt SZÍVTIPRÓ Márciusi szombat este, kisvárosi presszó. Az egyik asztalnál ismerős társaság cseverészik. Hellyel kínálnak, és hamarosan kiderül, hogy éppen a közelgő húsvéti ünnepekről tereferélnek... nem éppen örömteli húsvétváró hangulatban. Az egyik jelenlevő anyagi gondjait ecseteli, amelyek miatt nem szívesen fog pénzt és csokinyuszikat osztani a hozzá becsengető ismerős és az egész évben alig látott (bezzeg húsvét hétfőn felbukkanó!) gyerkőcöknek. A másik sopánkodó azokra az öntözőkre panaszkodik, akik akár reggeltől estig eliszogatnának nála, miközben unalmas szöveggel traktálják. Még szerencse, ha alkoholos állapotukban cigarettával nem égetik ki a fotelhuzatot vagy nem löttyentik ki a szőnyegre a nyelvoldó nedűt... Ezután a teremtés koronája fejti ki a véleményét a témáról. Kiderül, hogy az illő rokon látogatások helyett ő inkább a természetben barangolna, esetleg a TV-műsorban tallózna. Már-már úgy tűnik, hogy az egyik nem képviselői sem rajonganak e "tapsifüles'' ünnepért (talán kivéve a zsebpénzüket gyarapító lurkókat), amikor közbeszól Doki, a környék egyik közismert Don Jüanja: — Ugyan már, húsvéthétfő az én legjobb "vadászszezonom'' — nekem semmi okom a jajveszékelésre! Látom, hogy nem értitek, miért. Nos, alig múltam tizenhét éves, amikor átéltem addigi életem legemlékezetesebb húsvéti élményét. Anyu kívánságára kiskoromtól kezdve megöntöztem a barátnőit, így 1974 húsvéthétfőjén is. Azon az emlékezetes napon különös "locsolásban" lehetett részem — köszönet érte Jucikénak, anyu elvált barátnőjének, aki férfivá avatott. Először csak likőrrel kínálgatott, azután a barátnőim felől érdeklődött. Szégyenkezve vallottam be (valószínűleg az alkohol hatása alatt), hogy én még soha senkivel nem kerültem közelebbi kapcsolatba, pedig néhafurcsa bizsergés kerít hatalmába... Jucika a kisportolt alakomat kezdte dicsérni, furcsán méregetett... azután már csak arra emlékszem, hogy a hálószobájában átestem a tűzkeresztségen. Távozásom előtt megígértette velem, hogy odahaza egy szót sem szólok a történtekről, amit megfogadtam. Viszont a haveromnak mindezt elmeséltem, és együtt ötlöttük ki, hogy miként lehet a húsvéthétfőket kellemesebbé tenni. Hiszen az évek során egyre több magányos nőismerősre tettünk szert, és hát húsvéthétfőn sok fiatalasszony is egyedül tartózkodik odahaza. Olyankor nem gyanúsak a férfilátogatók... — Aha, és minden nő éppen téged vár! — szólalok meg e dicsekvő szavak hallatán. — Amikor belépek az ajtón, még nem tudják, hogy engem vártak, de én bebizonyítom nekik. Lényeges, hogy minél jobb benyomást keltsek — néhány kedves, dicsérő szó, unaloműző téma stb. Szemrevételezem a terepet, felmérem az érdeklődést. Például a polcon sorakozó könyvekből, hanglemezekből már lehet következtetni a hölgy érdeklődési körére, ami véletlenül minden esetben egyezik az enyémmel. Jó emberismerő vagyok, ezért a hölgy temperamentumához alkalmazkodva vagy magabiztos Casanova, vagy pedig kissé félszeg fickó leszek. A nők nagyon szeretik az őszintésdit, vagyis ha bizonyos "titkaimat" csak nekik vagyok hajlandó elmondani — ez mindig hatásos. Pláne, ha sajnálatra métlónak tüntetem fel magam! Szívesen halmoznak el gyöngédséggel, szeretettel... Engem a hódítás folyamata izgat, a későbbi ágyjelenet már csak a pecsét a kapcsolatunkon. — Ezek csak egy alkalmi szoknyavadász futó kapcsolatai! Kihasználod, akiket lehet, azután agyő, csajok! — hangzik el egyik asztaltársunk korholó véleménye, néhány megvető pillantás kíséretében. Ám "barátunk" csöppet sem jön zavarba: — Ugyan, akik szoknyapecérnek titulálnak, azok többnyire irigyelnek a sikereimért. Én nem kényszernek senkit sem arra, hogy értem epekedjen, és nem bűn az, ami mindkettőnknek jólesik. Számomra egy szép nő esztétikai élmény és újabb kihívás egyszerre. Nevezhettek kalandornak, mert nálam a kalandvágy azonos az életvággyal. A nekem tetsző nőket én is elhalmozom melegséggel — egy ideig eljátszom nekik azt a herceget, akit megálmodtak maguknak... De hát semmi sem tart örökké! Az érzelmek elkopnak, nekem állandó megújulásra, változatosságra van szükségem. Másnak is, csak nem mindenki meri ezt bevallani. Ne higygyétek, hogy számon tartom, hányszor sikerül bevennem egy-egy "várat". Nekem ettől a minőség többet jelent. Valójában én becsületes játékos vagyok, mert nem teszek be nem váltható ígéreteket. Ja, hogy ennek ellenére némely hölgyek hiú reményeket táplálnak? Mit tehetnék ellene? — Például lehorgonyozhatnál a legvonzóbb hölgy mellett, és talán rájönnél, hogy a szerelem nem csak szexet jelent! — érkezik a válasz. — Talán ha én is átéltem volna egy romantikus diákszerelmet, akkor talán hinnék a nagy érzésekben. Ám én kamaszként "fejest ugrottam" a légyegbe, és azóta nem táplálok hamis illúziókat. Időközben kipróbáltam a házaséletet is, mert egy megértő, kedves lány rábírt az esküvőre. Sajnos, ő azt hitte, hogy miatta képes leszek lemondani az élet gyögyöreiről, szeretett volna megváltoztatni. Két év alatt megunta a "hátország"-szerepet, és indítványozta a válást. Próbáltam menteni a helyzetet — felajánlottam neki, hogy ezentúl éljünk nyitott házasságban. Nem akart élni ezzel a lehetőséggel, ezért (is) elváltunk. Többször nem nősülök... — Nem riaszt az öregkori magány vagy az AIDS rémképe? — szólok hozzá az elmondottakhoz. — És téged a rák, a harmadik világháború lehetősége? Most mondjam azt, hogy gumióvszert használok? És hát a profi lányokat nagy ívben elkerülöm. Nekem nem kell masszázsszalonokba járnom az örömökért, hiszen sok az unatkozó, ábrándozó, románcra vágyó széplány és asszony. Általában jól kijövök velük, csak ne akarjanak magukhoz láncolni! Öregkori magány? Lehet, hogy ötvenévesen mégis megnősülök. A dal szerint is a tisztes őszes halánték a nők számára ajándék... A kondimra ügyelek, anyagilag is egyre jobban fogok állni, a női nemhez hasonlóan a hivatásomat is szeretem... — mi többre vágyhatna az a huszonéves tündér, aki egy ötven körüli gavallérnak mondaná ki a boldogító igent? No, de addig lesz még pár "dobásom"! Gyakran a nők maguk kínálkoznak fel — egy önfeledt szempillantás, célozgatás sok mindent elárul. Amíg nős voltam, olyan barátnőim is akadtak, akik gondoskodtak a randihoz szükséges lakásról, ebéddel vártak, vagy más módon igyekeztek minél tovább megtartani engem. Hát nem angyalok? Eközben töprengjek én az öregkori magányról? Égy frászt! Sok házasság nem más, mint társas magány— arra nem vágyom! Na, de most már mennem kell. Jaj, ezek a kérdő tekintetek! Úgysem árulom el, hogy ki a mai örömforrásom, mert hát fő a diszkréció! Lányok, esetleg húsvétkor folytathatjuk ezt a beszélgetést... négyszemközt... Lejegyezte: MI-KÓ Illusztráció: J. Polák
