A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-07 / 2. szám
OLVASÓNAPLÓ Egy előadásra készülve Ipolyi Arnold sok vihart kavart, kimeríthetetlen munkáját, a Magyar Mythologiát lapozgatom (az 1854- ben Pesten megjelent kiadás hasonmása áll rendelkezésemre, amelyhez Hoppál Mihály csatolt gazdag, magyarázó jegyzeteket, mutatókat és életrajzi ismertetést. Bp. 1987). A szerző félig német, félig (talán) szlovák származása, valamint születési és működési helyei (a többnemzetiségű Hont megye, illetve Zohor és Besztercebánya) feltételezni engedik, hogy különösen érzékeny lehetett más népek néprajzi eredményei iránt is. Nos, mindezt az éppen akkor születgető szlovák néprajzi érdeklődésre leszűkítve, ennek keresem nyomait a nagy műben. És meg is találom, hiszen "Milyen szép dolog, hogy már ma..." Jut eszembe az Arany János megénekelte fülemüle-per ironikus zárópasszusa, miközben — egészen véletlenül — a fenti nyomozásommal egy időben a kezembe került egy, Ján Podolák által összeállított, szerkesztett és lektorált (!) tanulmánykötet. A szóbanforgó kiadvány a pozsonyi Komenský Egyetem Etnológiai Tanszéke kiadásában látott napvilágot, Dél-Szlovákia etnokulturális fejlődése címen, mindössze 100 (igen: száz!) példányban. A kötet egy hosszabb kutatási program első eredményeként született, amelynek célja Délszlovákia néhány vegyes lakosságú járása etnikai képét, az etnokulturális fejlődés irányait, az etnikumok egymás közti kapcsolatainak a mibenlétét megrajzolni. Első lépésként a Komáromi járásban kutatott a főleg forrásaira. Mert ugye nem a magunk (lehet, hogy vélt) igaza a fontos, hanem a történelmi tények... A továbbiakban röpke településtörténeti áttekintést nyújt a szerző, amelyből megtudjuk, hogy azért is választották kutatási területül a Komáromi járást, mivel ott — hála az alapos régészeti feltárásoknak (hogy konkrétan melyeknek, arra nincs utalás!) — az 5—6. századtól egészen napjainkig folyamatosan nyomon követhető a szláv megtelepültség, amelyet érzékenyebben a nomád magyarok támadása sem zavart meg (7.O.). Arról, hogy az avaroknak még a 9. században is kimutatható a jelenlétük Komárom környékén, természetesen egy szó sem esik. Ahogy arról sem, hogy a szlovák régészettudomány mostani értelmezése szerint is mindössze négy biztosan szlávnak minősíthető temetőtöredéA ma is időszerű Ipolyi Ipolyi — amellett, hogy ismerte és használta kora szinte minden valamirevaló mitológiai próbálkozását, lett légyen az német, latin vagy cseh nyelven írva — gyakorlatilag minden vonatkozó szlovák munkáról tud, és összehasonlító anyagként bele is építi dolgozatába. És vajon mi a helyzet fordítva? Az akkor (pontosabban a század hatvanas-hetvenes éveiben) születő szlovák mitológiai munkák vajon milyen ösztönzést kaptak Ipolyi alapművétől (amelyet ráadásul Pozsonyban nyomtak), eredményeit mennyire szűrték át saját munkájukba? A kérdésre nem egyszerű a válasz, hiszen adva voltak a közös források, a közös ösztönző munkák. Egyrészt a Grimmfivérek nagyhatású német mitológiája, másrészt Harnisch (vagy Hanuš) német nyelven megjelent szláv mitológiája. Ezek ösztönzőleg hatottak Ipolyira, s nyilván hatással voltak a szlovák néphitkutatókra is. így aztán meglehetősen problematikus teljes biztonsággal megállapítani, hogy a szlovák munkákban a Magyar Mythologiára visszarímelő passzusok vajon a közös gyökerekkel magyarázhatóak-e vagy valóban Ipolyi közvetlen hatásáról van szó. Ľudovít Reuss, Miloslav Hroboň és társaik mindenesetre szinte kínosan ügyeltek arra, nehogy még csak véletlenül is megemlítsék a magyar impulzusokat (az antik forrásoktól kezdve latin, német, angol, lengyel, cseh stb. nyelvű munkákkal bezárólag szinte mindenkit szóbahoznak, aki valamit is tett az akkor divatos mitológiakutatások fellendítése érdekében, csak éppen Ipolyi Amold magyar nyelven megjelent munkáját nem). A józan ész mégis azt diktálja, hogy ismemiök kellett a Magyar Mythologiát is, ha máshonnan nem, hát legalább Franko Sasinek 1877-ben Szakolcán megjelent igen részletes kritikájából (bármennyire is igyekeztem, ezen kívül más konkrét utalásra nem sikerült bukkannom a korabeli szlovák sajtóban). Ezek után persze szinte magától adódik a kérdés: vajon miért hallgatják agyon szlovák kollégái Ipolyi munkáját? Nyilván az akkorra igen erőssé vált szlovák nemzeti (és magyarellenes) mozgalom emberei ezzel is demonstrálni szerették volna teljes függetlenségüket a magyar tudományosságtól. A tudományt így teljesen összekeverve a politikával, miközben még azt is elfeledni látszanak, hogy nemcsak ellenfeleinktől, hanem még (horribile dictu!) ellenségeinktől is tanulhatunk. Ha másból nem, hát legalább hibáikból... etnográfusokból, folkloristákból és földrajztudósokból álló szakembercsoport, s vizsgálódásaik eredményeit, megállapításaikat (nagyon helyesen!) azon melegében a szakmai közönség rendelkezésére is bocsátották. Tekintettel írásom műfaji és terjedelmi korlátáira, nem foglalkozhatom most a tanulmánykötet minden egyes írásával. Inkább Ján Podolák bevezetőjére összpontosítok, amely — cseppben a tengerként — részben (háľ Istennek csak részben!) visszatükrözi az egész kiadvány célkitűzéseit, beállítottságát. Ez pedig egyértelműen politikai-ideológiai és nem tudományos. Már formailag is gyanús (a következő tanulmányok szerencsére nem követik ezt a példát!), hogy egy tudományos tanulmánykötet bevezetője nem hivatkozik forrásaira. Pedig fontos dolgokat mond, érveket sorakoztat föl, tehát nem ártana tudni, honnan veszi őket. Csak néhány példát említek: a szerző azt írja, hogy 1918 után nagyjából annyi magyar került a mai Szlovákia területére, amennyi szlovák maradt a maradék Magyarországon. S amíg 1918 óta Magyarország szisztematikusan a szlovák kisebbség likvidálására törekszik (a jelenlegi hivatalos statisztikai adatok szerint 10 000 szlovák él Magyarországon), addig Szlovákiában az ott élő magyarok száma azóta 566 ezerre növekedett. "Ez is bizonyítja, hogy Cseh-Szlovákia (így!) megalakulásától Szlovákia területén a nemzetiségi kisebbségeknek milyen demokratikus feltételeik vannak sokoldalú fejlődésükhöz" — teszi hozzá (6.o.). Nos, én eddig egész más adatokról tudtam, éppen ezért nagyon kíváncsi lennék Podolák professzor két tártak fel a járás területén (Bajcs határában kettőt, valamint egyet-egyet Ogyalla és Komáromszentpéter körzetében). A továbbiakban arról értekezik a szerző, hogy azért is fontos területe e néprajzi kutatásnak a Komáromi járás, mivel az ottani szlovák kisebbség száma egyre fogy: "a többségi magyar etnikai közegben saját államában kezd elnemzetietlenedni" (8.o.). És végezetül még egy idézet: "A magyarok és szlovákok között az egyes településeken az együttélés általában jónak mondható mindaddig, amíg a szlovák kisebbség a magyar nyelvi környezetben nem kezd védekezni etnikai asszimilálódása ellen. Az ilyen helyzetekben általában a hazai, de még inkább a külföldi soviniszta magyar politikai tényezők bomlasztóan kezdenek beavatkozni a kölcsönös kapcsolatok további alakulásába és a járás etnikai tisztogatására, tehát a szlovák kisebbség elmagyarosítására törekszenek" (12. o.). Erről jut eszembe, hogy amikor jó fél esztendeje az egyik szlovákiai magyar parlamenti képviselő külföldön szlovák etnikai tisztogatásokról beszélt, milyen érzékenyen kapták föl egyes szlovák politikusok a fejüket és azóta is emlegetik. Teljes joggal, hiszen az "etnikai tisztogatás" fogalma alatt a balkáni háborúk óta valami egészen mást ért manapság a világ, mint ami ma Szlovákiában zajlik... Azt sem, természetesen, ami állítólag a Komáromi járásban történik az ott élő szlovákokkal! Liszka József A HÉT 11
