A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-25 / 13. szám
OTTJÁRTUNK Rappon, Imre atyánál... és szőlőtermesztésről, a dél-tíroli sportéletről (csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyes nyelvcsoportoknak saját sportegyesületeik vannak), a dél-tiroli egészségügyről, s természetesen kiadványok tucatjai foglalkoznak az oktatásüggyel és az egyes társadalmi rétegek szociális helyzetével. Pan professzor emellett aktív szerepet vállalt a kisebbségvédelem elveinek kidolgozásában és hathatós propagálásukban is. Amikor 1989 őszén Kelet-Közép-Európában egymás után omlottak össze a kommunista diktatúrák, és az egyes országokban megkezdődött a rendszerváltozás, azonnal a felszínre törtek a megoldatlan nemzetiségi problémák. Erre felfigyeltek Dél-Tirolban is, s aligha véletlen, hogy Pan professzor közelebbi kapcsolatba került azokkal a kisebbségi — elsősorban magyar — politikai szervezetekkel, amelyek programjuk középpontjába éppen a kisebbségek helyzetének javítását állították. Dél-Tirolban jelentős elméleti és gyakorlati ismeretek halmozódtak föl ezen a téren. A Dél-tiroli Néppárt (SVP) politikusai szinte küldetésként fogják föl ezeknek az ismereteknek és tapasztalatoknak a továbbadását, s minden alkalmat megragadnak arra, hogy megmutassák a kisebbségi kérdés megoldásának dél-tiroli modelljét mindenkinek, akit a téma érint vagy érdekel. Többször is alkalmunk nyílt elbeszélgetni az SVP egyik parlamenti képviselőjével, dr. Hubert Frasnel- A'vel, aki eredeti foglalkozását tekintve vegyész, de már jó ideje aktív politikusként tevékenykedik, és kisebbségi ügyekben az egyik legfelkészültebb szakértőnek számít. Szlovák kollégáim őszintén meglepődtek azon, hogy Frasnelli úr mennyire tájékozott még olyan kérdésekben is, mint a magyarországi szlovákok helyzete. Hogy Dél-Tirolban ez magától értetődő, az szerintem Pan professzor érdeme is, hiszen az ő intézete "szállítja" a szükséges információkat. Pan professzor egyébként többször járt már Szlovákiában (az egyik lévai értelmiségi fórumon is találkozhattunk vele), s egy kicsit magyarul is tud. Cikksorozatom végén szeretnék még néhány szubjektív észrevételt is közreadni. Mint már említettem, szlovák újságíró-kollégák társaságában jártam Dél-Tirolban, így azt is érdekes volt megfigyelni, hogyan reagálnak ők az ott tapasztaltakra. Az volt az érzésem, hogy a többségük őszintén meglepődött mindazon, amit Dél-Tirolban látott, s ennek hangot adott később a beszámolójában. Akadt persze néhány "javíthatatlan” is, aki állandóan arról győzögette vendéglátóinkat, hogy a szlovákiai magyarok milyen követelődzők és telhetetlenek, mindig újabb és újabb kívánságokkal lepik meg a szlovákokat. Néha bizony az volt az érzésem, hogy nem is mi, magyarok vagyunk itt Szlovákiában kisebbségben, hanem a szlovákok, akiknek a jogait semmibe se vesszük. Nem tagadom, olykor kellemetlen pillanatokat is átéltem, amikor megpróbáltam összevetni a dél-tiroli németek és a szlovákiai magyarok helyzetét. A szlovák kollégák egyre csak azt hangoztatták, hogy a két dolog összehasonlíthatatlan, Dél-Tirolban egészen mások a körülmények, mint nálunk. Azt hiszem, sok ilyen látogatásra és tapasztalatcserére lesz még szükség, hogy szlovák barátaink is megértsék, mit akarunk mi, szlovákiai magyarok, milyen jogokat szeretnénk kiharcolni magunknak. A látogatás egyik legnagyobb tanulsága alighanem az volt, hogy a kisebbségi autonómia egyáltalán nem fegyegeti Olaszország integritását és szuverenitását. Igaz, az autonómia létrehozásához nemzetközi garanciák is kellettek, s az is tény, hogy Olaszország más nemzeti kisebbségei — a 80 ezer szlovén, a 100 ezer albán, a 90 ezer katalán, a Dél-Tirolon kívül élő mintegy 350 ezer rétoromán stb. — szinte semmiféle lehetőséget nem kaptak saját identitásuk megőrzésére és ápolására, de Dét-Tirol ennek ellenére követésre érdemes példát kínál többségnek és kisebbségnek egyaránt. Vége Napnyugta után érkeztünk az Ipoly menti Rapp községbe. Még délelőtt, a Csemadok Losonci Területi Választmánya székházában alaposan tájékozódtunk a faluról. Megtudtuk, hogy a község polgármestere Nádasi Anna, a Csemadok elnöke Megyeri Alica, és az 1—4. osztályos magyar kisiskola tanítója Kovács Katalin. Arról is hallottunk, hogy az év elején komoly látogatója volt a falunak, és az iskolaügyi miniszter állítólag megígérte az embereknek, hogy a félbemaradt iskola befejezéséhez megszerzik a szükséges anyagi támogatást. Ennek kapcsán nyomban felröppent a hír, hogy Rappon lesz az első "alternatív" iskola, mert a költségvetésből lekanyaritott egymilliót — amit Čemák úr, az SZNP volt elnöke szorgalmazott —, csak abban az esetben hajlandók odaadni az iskola felépítésére, ha az, ismétlem, alternatív(!) lesz. Azóta természetesen változott a helyzet a Szlovák Nemzeti Párt berkeiben is, de az lenne az igazságos, ha előbb felépülne a rappi iskola, és azután a nép döntene sorsáról... Mondom, az esti órákban érkeztünk az Ipoly völgyébe, a polgármesteri hivatal és az iskola is zárva volt már, így a parókiára csengettünk be, amely Csáky Károly szerint: "1768-ból való, eredetileg klasszicista kúriának készült." A plébános Mics Imre atya fogadott, és régi ismerősként üdvözölt bennünket. Talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy Imre atyát még az ötvenes évek derekáról, a Párkányi Magyar Gimnáziumból ismerem. Mindannak ellenére, hogy az élet ellenkező és távoli tájakra irányította pályánkat, figyelemmel kísértük egymás sorsát, közben repültek, szálltak az évek. Onnan tudom, hogy a papi hivatás sem tartozik a sima, zavartalan — sarkítottan szólva — könnyű "kenyérkereseti" foglalkozások közé. Imre atya azon papok közé tartozott, akit bizony helyezgettek egyik helyről a másikra. Először káplán korában, valamikor a hatvanas évek legelején, Várgedén találkoztam vele, aztán működött Rozsnyón, Losoncon, Dobócán, Jolsván, Gömörújfalun, Rimaszombatban és talán más helyeken is... Ami lehet nagyon jó dolog is egy pap életében, találkozni, megismerni más tájakon az embereket, hivőket, ám egy alkotó, író ember számára nem a legmegfelelőbb az állandó környezetváltozás, vagy esetleg az attól való aggodalom, hogy "mikor helyeznek megint" más állomásra?! Ugyanis Mics Imre plébános, főtisztelendő úr nemcsak Rapp és a filiálék: Kalonda, Mucsény, Kismúlyad és Terbeléd híveinek lelkivilágáról gondoskodik, hanem írásait ismerik a Remény olvasói, valamint a Szlovák Rádió magyar adásának hallgatói is... Most azonban ott tartunk, hogy Imre atya fogadószobájában a múltat idézzük fel, a régi iskolatársakat és a párkányi diákéveket emlegetjük. Szóbakerül Ibolybalog, a szülőföld, és bizony halottaink is vannak, akiket fiatalon ragadott el a halál. Aztán akaratlanul is más irányba terelődik a beszélgetés, a "keresztény értelmiségről" esik szó, vagyis a magatartásról, az élethez való hozzáállásról, gyermekeink neveléséről, az ifjúság pályakezdő gondjairól, a munkanélküliségről és mindazokról a gondokról, amelyek a századfordulón sújtanak bennünket. A végkövetkeztetést úgy sommáztuk, hogy a gondokat-bajokat bizonyos lelki erővel, lelki tisztasággal, a hitben való bizalommal könnyíteni lehet, ami lényegében nem más, mint az embernek az emberhez való viszonya. Az emberi kapcsolatok bizony a családokon belül is megromlottak, aminek orvoslását csak széles körű — az egyházak, az iskolák, intézmények, sajtó, rádió, tévé — összefogással lehet elérni. A politikai élet romlása, a nyílt színen történő hazudozások, a nemzetiségi kérdés megoldásának elodázása mind arra vall, hogy a hatalom csak színleli jóindulatát. Az a társadalom pedig, amely nem kezeli egyformán polgárait, nem lehet fejlődőképes... Távozóban egy érdekes "Y" alakú feszületet pillantottunk meg a falon. A kereszt régen a rómaiak kivégzőeszköze volt. Poncius Pilátus is keresztre feszítette Jézust, mindannak ellenére, hogy ismerte ártatlanságát. A gyávaság, a megalkuvás erőt vett lelkiismeretén: Félt, félt!... O is csak ember volt, bár hatalmat ruházott rá Róma. A kereszt, a feszület Jézus halálának és feltámadásának jelképe lett! Többféle formáját ismerjük... MOTESIKY ÁRPÁD A HÉT 5 Mics Imre atya Az Y alakú keresg
