A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-07 / 2. szám

INTERJÚ

Van kapocs a mezítelen lányok hasában?

A szadomazochizmus sohasem volt szexuális fantáziám része

ROMAN POLANSKI 1933-ban született Párizsban. Szülei lengyel zsidók voltak, akik 1936-ban visszatértek szülőföldjükre, Krakkóba. Roman nyolcéves volt, amikor szüleit koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan csak apja tért haza. A fiúnak sikerült megszöknie a krakkói gettóból, és vidéken rejtőzködött. Sok szörnyűséget látott, s maga is szenvedő alanya volt néhány szadista német katona játékainak. Polanski 14 éves korától a krakkói amatőr színházban játszott, de a színművészeti főiskolára nem vették fel. A filmművészeti főiskolát Lodžban végezte. A Kés a vízben című filmjével a velencei filmfesztiválon elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó díjat. A nemzetközi elismerésnek köszönhetően három évig Franciaországban dolgozhatott, s többé nem tért vissza Lengyelországba. 1965-ben fejezte be első Nyugaton forgatott filmjét, az Undort "Amikor a forgatókönyvet írtam, csak az járt az eszemben, hogy megkapjam a pénzt a filmkészítésre. Éppen ezért esett a választásom egy thrillerra" — mondja Polanski. Egy ismerőse történetét dolgozta fel, s a film megtekintése után a pszichiáterek csodálkoztak, mennyire sikerült megragadnia a szkizofrénia lényegét. A film egy vonzó, fiatal és félénk lányról szól, aki a hozzájuk becsöngető férfiakat sorra legyilkolja. A vámpírok bálja ban első feleségével, Sharon Tate-tel játszott együtt. A Rosemary gyermeke című 1968-as filmjével egész Hollywoodot meghódította. "Ez volt életem legboldogabb időszaka" — mondja. A boldogság nem tartott sokáig, 1969-ben Polanski villáját egy fanatikus vallási szekta tagjai megtámadták, s a rendező feleségét, aki terhességének nyolcadik hónapjában volt, halálra szurkálták. Polanski csak azért menekült meg, mert hazafelé tartva New Yorkban lekéste a repülőgépet. Amikor tudomást szerzett a tragédiáról, otthagyta az USÁ-t, Európába költözött, és francia állampolgárságért folyamodott. 1971-ben Shakespeare Afacbethjének rendkívül brutális filmváltozatát készítette el, amely tele volt drasztikus, véres jelenetekkel. 1974-ben rendezte híres filmjét, a Kínai nagyedet, amelyben mint színész is szerepelt. Három évvel később óriási botrányba keveredett. Azzal vádolták, hogy egy tizenhárom éves lánymodeilnek kábítószert adott, és a lányt később megerőszakolta. A kaució lefizetése után kiszabadult a vizsgálati fogságból, s újra elhagyta az Államokat, hogy a Hurrikán című filmjén dolgozzon. Ez a film mindmáig nem készült el. A bíróság — az igazságszolgáltatás előli menekülés vádjával — elítélte. Polanski angolul, franciául és lengyelül beszél, s napjainkban már három állampolgársággal rendelkezik. Prágában Anastázie Kudrnová készített vele interjút, melynek rövidétett változatát közöljük.

— Ön azt állítja: szégyelli, hogy európai. Európa már három éve szemléli, mi folyik Jugoszláviában, és nem lép közbe. Tesz ön az ottaniakért olyasmit, amiért nem kell magát szégyellenie?

— Mit tehetnék?

— Nem tudom. Pl. meleg kabátot küldhetné nekik.

— Ilyen dolgokat természetesen megteszek. Nem tudom, lehet-e erről filmet forgatni, egyáltalán lehet-e ott forgatni. De a szarajevói filmfesztiválra csináltam egy rövidfilmet az ottaniaknak. Jugoszláviáról beszélek benne. Mindig és mindenütt arról beszélek. Mert ha az emberek ’39-ben is annyira durvák és közömbösek lettek volna, mint amilyenek ma, én már nem élnék. Az Egyesült Európáról beszélni és közben nézni, mi zajlik a küszöbén... Ez nevetséges. És borzasztó szégyen. Ez a mi generációnk bűne, amely alól senki sem oldoz fel bennünket.

— Naponta sokkoló felvételeket látunk Jugoszláviáról. Mészárlások undorító részleteit. S mindez már meg sem ráz bennünket különösebben, Miért?

— Az ember egyre inkább veszít értékéből, s egyre inkább imádja önmagát. Csak a pénz a fontos. (...)

— Ha a világot ilyen sötéten látja, miért akart hatvanévesen gyereket?

— Rengeteget mérlegeltem, s úgy döntöttem, hogy jogomban áll ilyen tapasztalatokra is szert tenni. De erről két embernek kell döntenie, nem csak az én kívánságomról volt szó. Biztos vagyok benne, hogy ez a tapasztalat gazdagítja a férfit, főleg az érett férfit... A barátaimtól tudom, az apaság annál többet nyújtott nekik, minél később érkeztek a gyerekek.

— A Világfilmművészeti enciklopédia önt a színészekkel való bánásmódjában Hitchcockhoz hasonlítja: állítólag kihasználja őket. Hisz ön abban, hogy tehetséges emberek esetében a cél szentesíti az eszközt?

— Amikor rendezek, én felelek a végeredményért. Egyedül ez az, ami érdekel. (...) A munkám bizonyos értelemben mindenki ellenében készül, akik velem dolgoznak. Ez olyan, mint egy zenekar. Mindenki csillogni akar, a legjobb tudása szerint. A karmester azért van, hogy mindenki csak úgy tűnjék ki, hogy a zenekar mint egész csilloghasson. Nekem is erre kell törekednem. Azért általában a színészekkel jók a kapcsolataim, és nem fogadom el,

hogy hóhérnak nevezzenek, aki az embereket kihasználja. Aki terrorizálja az embereket, az nem érhet el eredményeket.

— Az ön szemében a televízió egy hamis világot gyártó üzem. Miért?

— Szívesen hivatkozom arra, hogy minden amerikai fiú meg van győződve arról, hogy minden meztelen lánynak kapocs van a hasában. Ismeri a Playboy című újságot? A belsejében dupla oldalon egy mezítelen nő posztere található. Középen kapcsokkal... Az amerikai nézőnek, de hovatovább az európainak is, sőt fokozatosan mindenkinek az egész világon, teljesen torz elképzelései lesznek a világról. A néző szinte mindent a televízió által ismer meg... És a tévé átalakítja a valóságot. Deformálja. Megmutatja ugyan, mi történt, de nem úgy, ahogy az a valóságban végbement. Igazi erőszakot csak a hírműsorokban látni, de ott is "rendbeszedik". (...) A tévé szerintem a valóságos világtól való totális elszigetelődést jelenti. Emlékszik, amikor az amerikaiak partra szálltak Szomáliában? Hogyan álltak lesben az újságírók a bokrokban? A katonák jönnek kifelé a tengerből, kezükben géppisztoly, és néhány tévéstáb mindezt filmre veszi. Ebben élünk! Kész Abszurdisztán. Egy művileg előállított bolondokházába igyekszünk, amely az interaktív televízió kialakulásával még tökéletesebb, s ennél fogva még veszélyesebb lesz. (...)

— Ezt tartja veszélyesnek? Hiszen éppen Amerikában számos olyan embercsoport él, amelyek teljesen immunisak a televízióval szemben.

— Csak a nagyon igényesek. Az egyszerű embereknek egyre kevesebb lesz a munkájuk, s így több a szabadidejük. A mentális és fizikai erőt fokozatosan a gépek helyettesítik. Az emberek különleges világban fognak élni, amelynek semmi köze sem lesz a valósághoz. Ha pedig a valóságban találják magukat, konfliktusba keverednek. Vegye pl. annak a fiatalembernek az esetét, aki az USA-ban nőtt fel, a világot az amerikai tévéből, dalokból ismerte, s egy napon Vietnamba került. Szerintem ebben volt az amerikai katona egész konfliktusának a lényege. Az ember egyszerre a való életben találta magát, amelynek semmi köze sem volt ahhoz a világhoz, amit annak idején a John Wayne-féle hollywoodi filmekből ismert. (...) Ha pl. Spielberg (akit azonban szeretek) filmje Afrikában játszódik, a valóságban ahhoz a világrészhez semmi köze sincs.

6 A HÉT