A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-11 / 11. szám
ÍFIGYELO A szlovák nyelv árnyékában Az utóbbi három-ncgy évtizedben a kétnyelvűségi kutatások erőteljes fellendülésének lehetünk tanúi, s c kutatásokkal párhuzamosan — elsősorban a nyugati országokban — megnőtt a bilingvizmus szakirodalma is. Sajnos, a volt szocialista országokban, s így nálunk is, a kétnyelvűség-kutatások jócskán lemaradtak a nyugat-európai mögött. No nem azért, mintha nem lett volna mit vizsgálni a többnemzetiségű Kárpát-medencében, hanem elsősorban politikai okok miatt nem nyúltak e témához. Már ebből a szempontból is hiánypótló a Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről című kiadvány, amely a Magyarságkutatás könyvtárának XI. köteteként jelent meg. A kötet előszavában Kontra Miklós, a kiadvány szerkesztője leszögezi, hogy bár Magyarországon a "határon túli" irodalom konjunktúrájának korszakát élik, mégis a legfontosabb kérdésekben, s így a nyelvi-nyelvhasználati kérdésekben is, elképesztő a tájékozatlanság. Ezt az információhiányt enyhítheti az említett kötet három terjedelmes tanulmánya is, melynek szerzői Lanstyák István, Szépfalusi István és az amerikai magyar nyelvész, Susan Gal. Szépfalusi István tanulmánya (Magyarul beszélők a mai Ausztriában; 73—121. o.) az Ausztriában élő magyarul beszélőkről ad képet, Susan Gal pedig három európai kétnyelvű kisebbségről: a Németország déli részén élő olaszokról, a burgenlandi magyarokról és az erdélyi szászokról szól (123—157. o.). Harmadikként említem — bár a kötet sorrendben első tanulmánya — Lanstyák István A szlovák nyelv árnyékában című munkáját, amelyben a szerző, mint az alcim (A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918—1991) is jelzi, a mi nyelvhasználati gondjainkat elemzi részletesen. Maga a tanulmány elsősorban a külföld tájékoztatását tűzte ki célul, ám ennek ellenére a hazai olvasó számára is hasznos lehet az anyanyelvűnk helyzetét bemutató, tényfeltáró és egyben megdöbbentő adatok tanulmányozása, még akkor is, ha nap mint nap a saját bőrünkön tapasztaljuk ezeket a tényeket. Anyanyelvűnk helyzetét történelmi mérföldkövekhez igazítva négy korszakban mutatja be a szerző: 1. 1918—1938,2. 1945—1948,3. 1948 — 1989, 4. 1989-től napjainkig (az 1938—1945 közötti időszakot, mivel nem állt elegendő forrásmunka a szerző rendelkezésére, nem ismerteti). Az említett négy történelmi szakasz bemutatása viszont számos forrás felhasználásával történik. Lanstyák István ugyanis szlovákiai magyar és szlovák, valamint cseh törvénytárakra, közlönyökre, egyéb hivatalos kiadványokra, tanulmányokra és idevágó írásokra támaszkodva ad áttekintést a szlovákiai magyarság anyanyelvénck helyzetétől. E forrásmunkákat és saját kutatási eredményeit alapul véve ismerteti és elemzi azokat a helyzeteket és területeket, ahol az anyanyelv használata lehetséges, illetve lehetetlen (hivatalos ügyintézés, a hivatalok kétnyelvű megjelölése, a bíróság és az ügyészség, a közbiztonsági szervek, a gyűlések és az értekezletek, a hivatalos élet ügyiratai, hírközlés, közlekedés, kereskedelem, szolgáltatások, szórakozás, termelés, egészségügy, egyházi és polgári szertartások, személynévhasználat, helységnévhasználat, utcanevek, dűlőnevek stb.). Lanstyák külön fejezetet szentel az itteni magyarság anyanyelvi iskolarendszerének mint a nemzeti azonosságtudat megőrzését biztosító leghatékonyabb tényezőnek, s az egyes iskolatípusok helyzetének bemutatásával utal a szlovákiai magyar oktatásügy kibontakozását akadályozó körülményekre is. Részletesen elemzi a kultúra, a tudomány és a tömegtájékoztatás intézményeinek lehetőségeit, hiszen "az iskolák és az egyházak mellett ezek a hiányzó magyar nyelvű közélet legfontosabb fórumai" (i. m., 50). Szomorú kép tárul elénk e tanulmány olvasásakor, pedig Lanstyák István többnyire olyan forrásokból és kutatási eredményekből mentette ismereteit, amelyek elsősorban magyar többségű településekre jellemzők. Jóllehet elég gyakran utal a szlovák többségű településeken élő magyarok nyelvi problémáira, mégis úgy érzem, a vizsgálódási kört c téren még ki kellene bővíteni. Lanstyák István fentebb ismertetett tanulmányában megállapítja, hogy a magyar nyelv számos funkciójától megfosztva veszélyeztetetté lett Csehszlovákiában. A helyzet az önálló Szlovákiában sem javult, sőt az új államban újabb veszélyek (alternatív iskolák, tisztázatlan helységnév-megjelölés és személynévhasználat stb.) fenyegetik. Egyetérthetünk a szerzővel abban is, hogy a magyar nyelv továbbra is "tudatos védelemre szorul", ez azonban nemcsak a nyelvészek, hanem mindannyiunk szívügye kell, hogy legyen. Sándor Anna Fotó: Prikler KINCSÜNK AZ ANYANYELV A latin persona szlovák és magyar származékairól Az A Hét nyelvművelő rovatában már több rás is foglalkozott a latin eredetű szavak magyar és szlovák származékaival, a közöttük kimutatható különbségekkel. E cikkek sorát gyarapítjuk most, amikor a latin persona származékait, illetve azok magyar és szlovák megfelelőit vizsgáljuk meg. Ez az eredetileg 'álarc, személy, szerep' jelentésű szó sok modern európai nyelvbe bekerült. A magyarban az eredetihez képest jócskán megváltozott, szűkült a jelentése, hiszen napjainkban csak a rosszalló 'nőszemély’ értelemben használatos, pedig még a múlt században is egyszerűen személy-1 jelentett. A becsületbirák előtt című Mikszáth-elbeszélésben például ezt olvashatjuk: "... Tóth Péter sokkal tisztességesebb perszóna, mintsem az ilyen gézengúzokkal összeálljon. "A magyarban kiszorultak a használatból e szó származékai is, ugyanis a perszonális szó melléknévként csak a perszonális unió történelmi-jogi szakkifejezésben él; főnévként régen 'személynök' jelentése volt, de ez napjainkra már elavult; ami meg a perszonifikáció-t illeti, a nyelvművelők szerint helyesebb, ha helyette a megszemélyesítés t használjuk. Az előzőekkel szemben a Magyar értelmező kéziszótárban nem, csak az Idegen szavak szótárában szerepelnek a 'személyiség' jelentésű perszonalitás és a perszonáliák. Ez utóbbi a személyi adatok-at jelenti. Most pedig lapozzuk fel a szlovák értelmező szótárat! Ebben a bennünket érdeklő címszavak a következők: persona grata, personál, personálie, personalista, personálny, personifikácia. A legelsőként említett szókapcsolat ismert a magyarban is, bár nálunk is — akár a szlovákban — gyakrabban találkozunk ezzel a változatával: persona non grata, vagyis magyarul: nemkívánatos személy. A personálie, illetve a personifikácia szavak könnyen azonosíthatók a már említett perszonáliák és perszonifikáció főnevekkel. A personál magyarul személyzet, a personálny pedig nyilván a magyar perszonális melléknév szlovák megfelelője: a szócikkben valóban szerepel is a personálna únia kifejezés, jelentése ugyanaz, mint a magyar perszonális unió-é: 'két államnak közös uralkodójuk személyén alapuló kapcsolata'. A szlovák personálny melléknév azonban más szókapcsolatokban is használatos, a szótár a következőket sorolja fel: personálne oddelenie podniku, personálny referent, personálne zmeny. Ezek magyar megfelelőiben általában a személyzet szó szerepel: personálne oddelenie — személyzeti osztály, personálny referent — személyzeti előadó. Ez utóbbinak beszélt nyelvi változata a personalista, vagyis magyarul személyzetis. A personálny melléknév azonban nem mindig fordítható Így. Olvassuk el figyelmesen a következő mondatokat! Az első egyik napilapunkban jelent meg: "Főként azt kifogásolják, hogy a járás jövőjéről, többek között személyzeti kérdésekről, négy olyan párt illetve mozgalom folytat tárgyalásokat, amelyek itt a választópolgárok kisebbik részét képviselik csupán." A másik, rövidebb idézet a Szlovák Rádió magyar adásában hangzott el, a hírekben az egyik minisztérium "személyzetifeltöltéséről" tájékoztattak. Nyilván mindkét esetben a szlovák eredetiben a personálny melléknév szerepelt, s a már említett személyzeti osztály típusú kifejezések hatására választották a fordítók a személyzeti szót, holott ezekben a hírekben nem alkalmazottakról volt szó. Az első mondat lényegét Így foglalhatjuk össze: a lakosság kisebb része által támogatott pártok arról tárgyalnak, hogy az egyes posztokat kik, mely személyek töltsék be, vagyis a pártok személyi kérdésekről döntenek. A rádióhir is hasonló helyzetről tájékoztat, tehát a második mondatban is a személyi melléknevet kellett volna használni. Persze előfordul az is, hogy az újságírók nem lévén biztosak abban, mi a magyar megfelelője a szóban forgó melléknévnek, egyszerűen a latin szót használják, Így az egyik napilapunk arról számolt be, hogy a kormány a külképviseletek "perszonális ellátásával foglalkozott". Természetesen itt is ez lett volna a helyes: személyi. Szabómihály Gizella 14 A HÉT
