A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-11 / 11. szám
HÍRMONDÓ Utolsó beszélgetés Kovács Lajossal Kimondhatatlanul nehéz már csak emlékezni valakire, aki nemrég még az operaszínpadon állt, és az operairodalom basszus hangra írt szebbnél szebb szerepeit formálta meg. A mindenki által szeretettel "Grófnak" becézett Kovács Lajos sajnos már csak emlékeinkben élhet tovább. 1992 decemberében azzal a céllal utaztam Kassára, hogy Kovács Lajossal, a Kassai Operaház magánénekesével beszélgetést készítsek. Készséggel rendelkezésemre állt, s' a megbeszélt időpontban jókedvűen, frissen, fiatalosan érkezett. Mindent, amit akkor mondott, egy pallérozott, sokat olvasott, szellemi tőkével rendelkező, mély érzésekkel megajándékozott ember mondta. Ki hitte volna, hogy azt a beszélgetést, amelyet a Szlovák Rádió magyar nyelvű adása 1993. február 27-én sugárzott, már hangarchívumba kell, hogy tegyük, ha meg akarjuk őrizni énekhangját és gondolatait. Kovács Lajos 1994. február 9-én elhunyt. S hogy az előbb fiatalos megjelenésére, frissességére utaltam, ez csak azt bizonyítja, hogy — hiszen aki ismerte, tudja — fellépésével, megjelenésével jócskán meghazudtolta korát. Ezért is oly hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy az itt közreadott beszélgetést több vele készített interjú már nem követhet. Kovács Lajostól — annak tudatában, hogy az Ifjú Szívek alapító tagja, szólistája, a Katonai Művészeti Együttes szólistája, az Olmützi és a Kassai Operaház magánénekese volt, elsősorban arra kértem választ, hogy milyen volt az út, amely a Kassai Operaházba vezetett. — Kacskaringós, mert én tulajdonképpen nem is készültem énekesi pályára. A szívem csücskében azért ott volt ez a titkos vágy. A végzettségem szerint nem vagyok operaénekes, mert csak magánúton tanultam énekelni. Jó kezekbe kerültem, és konzervatórium vagy zeneakadémia helyett én egyenesen a színpadon tanultam meg a mesterséget. Menet közben, mert hál’ Istennek olyan jó kollégákkal, karnagyokkal, rendezőkkel voltam körülvéve, akik megtanítottak a mesterség csínjára-bínjára. A pozsonyi Komenský Egyetemen tanultam magyar—szlovák szakon, és azután három hónapig tanítottam is. Külsősként a rádió magyar adásának a bemondója voltam, aztán a Csemadokban dolgoztam, és újságíróskodtam. A barátaim unszolására, meg belső késztetésre is, elkezdtem foglalkozni az énekléssel. Magánúton tanultam énekeim Tessler professzor úrtól Pozsonyban és Fraňo Hvastijától, az ismert baritonistától. Ok aztán annyira kicsiszoltak, hogy elmehettem hivatásos énekesnek. Hosszú időt töltöttem el a Katonai Művészeti Együttesben Pozsonyban. Ezek voltak az inaséveim. Később már operaszínpadra léphettem. Elmentem Olmützbe, ahol rögtön fölvettek. Ha történetesen Brünnbe megyek vagy Ostravára, vagy ki tudja, hogy hová, lehet, hogy másképpen alakult volna a sorsom, de így rengeteg szép szerepet énekeltem. — Mikor ment Olmützbe? — Hetvenkettőben. — Nem akartam közbeszólni, de mégis megteszem. Carusót is úgy fedezték fel, hogy munka közben énekelt. Az ön esetében nem úgy volt, hogy valahol vigadoztak, és ön dalra gyújtott? — Hogyne, persze. A jó bor mellett rengeteget énekeltünk, nótázgattunk. Tudniillik az Ifjú Szívekben olyan vájtfülű barátokkal voltam körülvéve, mint Koncsol Laci vagy Németh Laci — aki dirigens volt. Ok biztattak. Olyan jó közegbe kerültem, ami inspirációt adott, és éreztem, hogy ez a pálya az, ahol huzamosabb ideig meg tudok maradni. — Hogyan jutott eszébe éppen Olmütz? — Amikor a hadsereg együttesével turnéztunk, nagyon megfogott a város varázsa. Szeretem a régiségeket és a régi környezetet, ahol lélegzik még a történelem. Nem beszélve arról, hogy amikor aztán tagja lettem az olmützi operának, rájöttem, hogy nagyszerű közönsége van. Csodálatos volt a közönség, a kollégák és a színház vezetősége is. Elhalmoztak a szerepekkel, annak ellenére, hogy nem volt semmilyen színpadi gyakorlatom. Rögtön egy hatalmas szereppel bíztak meg — Sarastró-t énekeltem a Varázsfuvolában. Aztán jött a Pimen a Borisz Godunovban, Kecal az Eladott menyasszonyban, a Víziember a Rusalka című Dvofák operában, Ramphist énekeltem az Aida című Verdi operában, aztán Sparafucilé-t a Rigolettóban. Nekem is voltak szerepálmaim, amelyekre egész életemben vágytam, és nem tudom, hogy elénekelhetem-e még őket. Olmützben legalább harminc gyönyörű szerepet énekeltem el, de sajnos nem találkoztam Fülöp király szerepével a Don Carlosban, amelyet műsorra tűztek, mert még számítottak rám, de én közben eljöttem ide, Kassára. Nagyon nehéz szívvel, de el kellett jönnöm Olmützből. Több oknál fogva is. Szegény édesapámat innen Kassáról könnyebb volt meglátogatni. Nekem egyébként Kassa is nagyon tetszik, de sajnos, nincs olyan légköre, mint Olmütznek. Jó itt lenni, de mintha valami mégis hiányozna... Nem tudom most hirtelen megmondani. Talán egy olyan közeg, mint amilyen Olmützben vett körül — azt már itt nem találtam meg. Annak ellenére, hogy itt az anyanyelvemen társalgók. — Mióta él Kassán? — 1982-től. — Az operaénekes nemcsak énekel, hanem színész is. A színészséget is szereti? — Hogyne. A marionett figurákat viszont világéletemben nem szerettem. Hús-vér embereket szeretek látni a színpadon és megformálni is. Eddig elég széles skálán sikerült mozognom, mert főleg a komoly basszusszerepek ülnek nekem az alkatomnál fogva és a hangom karaktere révén is. Ezek a szerepek igen vonzanak, de végtelenül szeretek komédiázni is. És amikor egy buffo szerepet először megoldottam — ez még Olmützben volt —, utána sorra jöttek a vígoperai szerepek. Úgy érzem, hogy életemnek két legjobban megformált szerepe a Don Quijote és a Mefiszto. Két teljesen eltérő szerep, de végtelenül szerettem mindkettőt. Nagyon sajnálom, hogy nincs felvételem többek között a Mefisztóról sem. Van nekünk, énekeseknek egy nagy hátrányunk a képzőművészekkel vagy az írókkal szemben, hogy a hanglemezen, TV- szereplésen, vagy pedig hangszalagon kívül nem marad utánunk más. 1988-ban volt egy hatalmas vállalkozás Zselizen. Az Úri murit adtuk elő, ahol én is szerepeltem. A produkciót Gálán Géza hozta össze. Egész életre szóló élmény volt részt venni benne, és nagyon sajnálom, hogy nincsen folytatása, hiszen a magyar vidék ki van éhezve erre a műfajra. Nagy szívfájdalmam, hogy nem léphetek föl gyakran magyar közönség előtt. Végtére is magyar vagyok, és többen vagyunk magyar énekesek, akik szívesen fellépnének. Megpróbálunk most a Tháliával valamilyen zenés produkciót összehozni. — Család, gyerekek? — A gyerekekkel való foglalkozás kitölti az életemet. Sokkal szegényebb lennék, ha nem lenne családom. Van egy Marci fiam és egy Mimi-Mária kislányom, akik a feleségemmel együtt életem lényeges részét képezik. Kovács Lajos operaénekes február 9-c óta már az Égi Társulat tagja. A már elhunyt kitűnő művészekkel, operaénekesekkel együtt csodálatos előadásokkal gyönyörködtetheti a mennyei közönséget. Most már talán Fülöp királyt is elénekelheti. Hogy ez ilyen egyszerű lenne? Hiszen még itt is vártak rá szebbnél szebb szerepek. S a mi vétkünk? Hány hangszalag őrzi, most már örökre Kovács Lajos énckhangját? Hány kazetta, lemez jelent meg híresen megformált szerepeivel? Ki ad erre választ? Ki pótolja a pótolhatatlant, hozza helyre a helyrehozhatatlan!? HRITZ JÚLIA 8 A HÉT
