A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-04 / 10. szám
SZABADIDŐ Larry Sisner Senki sem élhet örökké Miss Barbara nagy utat tett meg, a napokban megünnepelhette ötvenedik születésnapját: magas, széles vállú, erős teremtés volt és energikus, határozott, egy cseppet sem ijedős. Mégis felsikoltott, amikor az asztalfiókban megpillantotta a revolvert. Vera azonnal berohant a könyvtárszobába. — Mi történt, tanti? — kérdezte Martin, aki pillanatok alatt szintén ott termett. — Az asztalfiókban egy revolvert találtam — válaszolta Barbara. — Tudod, hogy irtózom a tűzfegyvertől. A tied netán? — Sohasem láttam... — Valaki hazahozta, talán a nejed. — Vera? A huszonhárom éves fiatalasszony ártatlan szemekkel nézett Martinra. Csinos volt és vonzó. Mindig az utolsó divat szerint öltözködött. Mozdulatában volt valami elbűvölő. — Egy revolvert találtam az asztalfiókban — mondta Barbara, éreztetve Verával, hogy nem nagyon kedveli. — A tied? — Igen — válaszolta nyugodtan a fiatalasszony. — Tegnapelőtt vásároltam a városban. Ugyanis félek, egyszerűen félek. A házban rengeteg az értékes holmi, ezüst mindenekelőtt. Az ezüst vonzza a betörőket, drága tanti. Barbara nem válaszolt azonnal. — Értem — mondta végül, és lesújtva távozott. Hallották még, ahogyan felemeli a telefonkagylót: a rendőrséget hívta most is, mint mindig, ha valami hasonló dolog történt a házban. Ezután visszatért a könyvtárszobába, és közölte a fiatal párral, hogy Bruce London őrmester öt perc múlva itt lesz. Az őrmester pontos volt. — Emlékszik az unokaöcsémre, Martinra? — fordult Barbara az őrmesterhez. — Ez pedig a neje, Vera, aki váratlanul gondját szeretné viselni a házban fellelhető értékeknek. Őrmester, ön szerint a rendőrség védelme, segítsége fabatkát sem ér? — Éppen ellenkezőleg, miss Barbara. Tudtommal eddig semmi sem tűnt el a házból, nemdebár? — Megnézné, őrmester, hogy mit találtam az asztalfiókban? A fiatalasszony vásárolta tegnapelőtt. Elővigyázatosságból. Ugyanis retteg az aranyoska. Nos, ha akarja, azonnal elmondom, miért hívattam a házba. Barbara leült a kandalló mellé. — Ez a fiatalasszony azt állítja, hogy a revolvert azért vásárolta, mert nem érzi biztonságban az ezüstömet és az egyéb értékes holmit. Az én vagyonomért aggódik — Barbara Martinhoz fordult. — Szerintem Verát egészen más szándék vezérelte: hogy engem a másvilágra segítsen. Vera arca megkeményedett, de egy szót sem szólt. — Miss Barbara — mondta az őrmester —, ez komoly vád. Barbara leintette a rendőrt. — Az én vagyonom mintegy félmillió dollár. Megírtam a végrendeletet, melyben mindent Martinra hagytam. Mint tudja, Martin a hadseregben szolgált, három hónapja tért haza. Időközben elkövette élete legvégzetesebb lépését. Napokig New Yorkban maradt, ahol megismerkedett ezzel a nőszeméllyel. Gyorsan elvette — alig egyhavi ismeretség után —, a hölgy ugyanis jól behálózta. Mindez az én tudtom nélkül történt. Biztos vagyok abban, hogy Vera az örökségre számít. Nem vádolok senkit, őrmester, de ettől a naptól megkettőzött éberséggel őrködjön a házra, de ne feledkezzen meg rólam sem. Ha váratlanul valami bajom esne, jusson eszébe, amit ma elmondtam önnek... Este a hálószobában Vera Martinhoz fordult. — Martin, a tanti féltékeny rám, és gyűlöl. Vigyél innen minél előbb. Nekem nincs szükségem arra a nyavalyás pénzre. — Mit csináljak? — Nem hallottad, hogy mit mondott az őrmesternek? Ha történik valami, mi leszünk az első számú gyanúsítottak. — Na és aztán? Ha ártatlanok vagyunk, akkor nem tehetnek ellenünk semmit, a hajunk szála sem görbülhet meg. — Az ártatlanokat ültetik a leggyakrabban a vádlottak padjára. Sokan közülük akasztófán végzik, ne feledd. Martin megsimogatta a haját. — Mi majd gondoskodunk róla, hogy Barbara sokáig éljen, és ne érje semmi baj. Ha a tanti biztonságban van, abban vagyunk mi is, érted? Ettől a naptól kezdve Barbara minden lépésére ügyeltek. — A síkos padló életveszélyes — mondta Martin Sallynek, a bejárónőnek. — Távolítsa el a fölösleges viaszt. Csak annyi maradjon, hogy a padló ne veszítse el a fényét. Tudja, Sally, a legtöbb baleset a lakásban érheti az embert. Személyesen vizsgálta meg a konyhában a tűzhelyet, a pincében a fűtőtestet. Szóval, Martin éberen ügyelt mindenre, nehogy valóban tragédia érje a nagynénit. Egy hónappal a könyvtárszobában történtek után Martin és Vera arra lettek figyelmesek, hogy Barbara sikoltozik a hálószobájában. Felrohantak az emeletre. Sally elmondta, hogy fél órával ezelőtt az öreg hölgy gyomorgörcsre panaszkodott, ágynak dőlt, és megkérte a házvezetőnőt, hogy időnként nézze meg, nem rosszabbodott-e az állapota. Amikor legutóbb benézett rá, volt mit látnia: eszméletlenül feküdt az ágyában. — Szaladj el doktor Hammerért — parancsolta Martin. Lábujjhegyen belopakodtak a hálószobába. Barbara nem mozdult: sápadt volt, a szeme csukva. Valamit tenni kellett, de nem tudták, mit. Vera előkerített egy nedves rongyot, és elkezdte törölgetni a homlokát. Martin az ujjait szorongatta. Ekkor megjelent az ajtóban az őrmester. — Mi történt? — kérdezte. — Váratlanul rosszul lett — válaszolta Martin. — Mi? Mi? Váratlanul rosszul lett? Hát majd meglátjuk, hogy mi is történt valójában, az orvosi vizsgálat majd megállapítja. Most arra kérem önöket, ne nyúljanak a beteghez, és hagyják el azonnal a szobát. — Segíteni akartunk... — Elhiszem, ó, igen, elhiszem. Barbara gyorsan magához tért, de ettől a naptól az őrmester még éberebben ügyelt a házra. Minden héten legalább egyszer meglátogatta Barbarát. Ézután mind gyakrabban történtek "váratlan események". Barbara — mindenki tudta — irtózott a víztől. Most egyszerre arról kezdett áradozni, hogy milyen szép és egészséges sport a csónakázás, nosza, próbáljuk ki. Martin természetesen nem engedhette meg, hogy egyedül üljön a csónakba. Egy verőfényes napon éppen a tó közepén eveztek, amikor megpillantották a parton az őrmestert. Felálltak és integetni kezdtek neki, és ekkor megtörtént az, amire álmukban sem gondolhattak volna. A csónak megingott, majd felborult. Martin nem állt Mark Spitz hírében, de sikerült a tantit végül a partra vonszolnia. Verára rá sem hederített, holott csaknem ő fulladt a tóba. — Velem nem törődtél — mondta Vera szemrehányóan —, csak a tantidra gondoltál. Engem elvihetett volna az ördög, mi? — Nem történt semmi bajod — mondta Martin. — Mit gondolsz, mi történik velünk, ha a tanti a hullámok alatt végzi?! (Befejező része a következő számunkban) 26 A HÉT
