A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-24 / 8. szám - 1994-02-18 / 9. szám
SZABADIDŐ Lester Dolworth fflk/odo élet, uraim! Szóval sohasem hallottak rólam? Sohasem hallottak Wes Grantról, Grantiról, a csöndes Grantiról? Hát ez számomra nem meglepetés. Ez itt vadonatúj város. Néhány hete, hogy létezik. Szerényen elárulhatom, hogy én teremtettem — saját kezűleg. Nevetnek? Nem baj, a nevetés egészséges — mulassanak csak! Ez a város — no ne fetrengjenek! — az én nevemet viseli. Ez a city — Wes Grant City. Erről az autóúton elmélkedtem. Szép csöndesen autóztam Dél-Carolinába. A városka neve, amelyen áthajtottam: Diamond Fall's. Emlékszem — százhúszassal hajtottam. Vagy húsz esztendeje nem jártam errefelé, s nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy bizony sok minden megváltozott. Mennyi város, mekkora nyüzsgés. Mi lesz itt, emberek? Vásár? Sokat beszélek, ugye? Hát rövidítsük le a sztorit. Merano City előtt leállított a forgalmista: — South Cityt is útba ejtette, nem igaz? Jócskán túllépte a megengedett sebességet, uram. — Ez valami tévedés, barátom. Sohasem hallottam erről a farmról, így hát nem is hajthattam át a főutcáján, nemde? — Ne vitatkozz velem, api — mondta a rendőr egykedvűen. — Úgy repültél át a városon, mint a puskagolyó. Emlékszel? Néhány mérföldnyire Diamond Fall’s-tól. — Láttam egy rozoga tákolmányt az út szélén. Ezt nevezik maguk városkának, no hiszen...! — A te érdekedben mondom, hogy előtted még néhány ilyen tákolmány sorakozik. Tehát óvatosan azzal a sebességváltóval, öreg. A fene a dolgába, ez a rendőr nem tréfált. Custer City egyetlenegy házból állott. Hát bizony, csiga módjára másztam az úton, de végül elértem York Springs határát. New Yorkban azonmód felkerestem egykori haveromat, akitől érdemleges, okos tanácsokat vártam. Azt mondta, senki sem állhat az utamba, ott emelek magamnak várost, ahol éppen kedvem tartja. Egyetlen feltétellel: legyen annak a városnak néhány lakosa. — Egy embernél kevesebb nem lehet — mondta vigyorogva. — Na és mi van akkor, ha az egyetlen ember én vagyok? Kinevezhetem magam városelnöknek, nem igaz? Senki sem szavazhat ellenem. — Úgy van. — Továbbá abban a városban én szabhatom meg, hogy a gépkocsik milyen sebességgel haladhatnak? — Magától értetődő. A városelnök szava perdöntő. Hát így rajzoltam be az én térképembe Wes Grant Cityt. A 9-es autóúton lettem városelnök. Nem messze Mohawktól találtam egy rozoga kunyhót. A célnak nagyon is megfelelt. Egy suhanctól vásároltam, aki bolondnak nézett, hiszen jócskán bele kellett nyúlnom a zsebembe, de sürgetett az idő. Ezután annak rendje és módja szerint bejelentettem a városkát, megnyitottam az elnök és a rendőrfőnök irodáját. Az úton elhelyeztem a közlekedési jeleket. Feltüntettem a legnagyobb és a legkisebb sebességet, vásároltam magamnak egy uniformist, olyat, amilyentől elmegy a vezetők étvágya. Természetesen egy motorkerékpárról is gondoskodtam. Most aztán jöhet a terv második része! Ez az út vezet New Yorkból Atlanta City felé. Csudára rendes ösvény, forgalmas. Ezen az úton aztán lehet taposni a gázpedálba. Persze, nem tudtam éppen mindenkit elcsípni, több vezető meglógott, de azért naponta vagy ezer dollárt sikerült bezsebelni a rend és a törvény nevében. Bájos dolog, nem? Ment minden, mint a karikacsapás. A törvény engem igazolt. Miért titkoljam? Érdemes rendes embernek lenni, vigyázni az államra, az emberekre, mert hát ugyan miért kel! mindig úgy rohanni az utakon? Már-már arra gondoltam, hogy fogadok magam mellé egy kisrendőrt, aki az autók után lohol. Soha életemben nem dolgoztam ennyit, mint mostanában. Még a börtönben sem hajtott senki. Hajnaltól sötétedésig lestem az autókat, és de sajnáltam, amikor le kellett feküdni! Ha valaki pofázni mert, az megjárta. Annak ötven dollárral emeltem a büntetését, és ha ez sem segített — előszedtem a szolgálati fegyvert, és azzal hadonásztam az orra előtt. Ekkor száz dollárt is legomboltak... Természetesen senki sem tudta, hogy én magam uralkodtam a városban. Én voltam a szabálysértési bíró is. Nagy szerencsémre senkit sem kellett börtönbe vetni. Leggyakrabban pénzes palikkal volt dolgom. Ezekért nem kár, csak fizessenek szegény Wesnek. Ez a szegény Wes én vagyok, hehehe. Ha unatkoztam, akkor behajtottam Ulissba. Az uniformis megtette a magáét. A leányoknak csak füttyenteni kellett. Micsoda élet, uraim, csupa mámor és boldogság! Senki sem akart pénzt elfogadni tőlem. Ingyen ehettem, ihattam, ez igen. Mit tesz egy nyavalyás csillag, és a sötét szemüveg. Nem mondom, azért a fellépésem sem volt akármilyan. Szabad időm azonban alig maradt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki is büntetlenül átrobogjon a városkán. ezek a palik alig várják, hogy belenyúljanak a zsebükbe. A hölgyekkel még simábban ment minden. Mégis folyton arra gondoltam, hogy minden csoda három napig tart. Ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz, ennek egyszer vége szakad. Nem volt alaptalan a baljós előérzet. Ma reggel hat óra után Wes Grant City mellett elrobogott egy hatalmas acélszürke gépkocsi. Természetesen én azonnal a nyomába eredtem. Honnan tudhattam volna, hogy a gépkocsiban Paul Montero ül a gengsztereivel? Az a Paul Montero, aki éppen ma szökött meg a börtönből. A többit sejthetik. Teletömtek ólommal. Géppuskából lőttek rám a gazemberek. Az orvos azt mondja, húzom még egy rövid ideig. Hanem... hogy is mondta? Melyik újságtól küldték a nyakamra? Vigyázzon! A nevem Wes Grant! Nem Little... Grant! így írják meg az újságban. Az utolsó oldalon, fekete keretben. Meghalt Wes Grant Cityben — szolgálat közben. Hát nem vicces? 20 A HÉT
