A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-24 / 8. szám - 1994-02-18 / 9. szám
INTERJÚ Székely pálinka létezik, de székelyek nem! azt is, hogy ki mondja. Ha látom, hogy jó felkészültségű, hozzáértő ember mondja, akkor semmi probléma. — Milyen szerinted nálunk az irodalmi élet? — Amikor elvégeztem a főiskolát, eleinte még nem éreztem, de később már igen, hogy körülöttem minden egy nagy futópálya, ahol mindenki készül, hogy a startpisztoly hangjára elkezdjen futni. Én is ott készülődöm, s egyszercsak odajön valaki, elkezd beszélni, és egyszerűen föltart. Eldördül a lövés, mindenki őrülten elkezd szaladni, az illető még mindig mondja a magáét, és én nem tudom otthagyni, mert illetlenség lenne, túlzottan udvarias vagyok. Amikorra sikerül leráznom az illetőt, addigra a többiek már jó messze tartanak, s nekem akkor kell elindulnom és fölvennem velük a versenyt. Amikor följöttem Pozsonyba, olyan érzésem volt, hogy szinte a nulláról indulok. De jót tett ez a változás. — Ki vagy mi volt, aki vagy ami téged visszatartott? — Ez tulajdonképpen az iskola volt, a tanítás. Nagyon lefoglalt, de szerettem csinálni, nagyon szerettem a gyerekeket, s azt hiszem, ők is nagyon szerettek engem. Jó hangulat volt. A tanítás olyan dolog, hogy az ember rögtön látja a reakciókat. S ezt fölcseréltem egy olyan világgal, ahol szeretetről nemigen beszélhetünk. Sokkal inkább mérhetetlen önzésről. A lényeg a pénz, az érdekközösségek, a csoportosulások, a klikkek, megszerezni mindent magunknak, de még lehetőleg ma. Teljesen el vagyok képedve, hogy mi mindent képesek az emberek az önzésük miatt véghezvinni. A legjobb barátjukon keresztülgázolnak, semmi se szent. Ez egy olyan közeg, amelyben nem lehet becsukott szemmel járni. Föl kell ébredni, föl kell venni a kesztyűt, helyezkedni kell, és jó előre gondolkodni. Nem lehet leragadni egy helyen, hanem amikor az ember úgy érzi, hogy most megint váltani kell, akkor menni kell tovább. Valami mást kell csinálni, egy kicsit másképpen és másokkal. — Tapasztalatok alapján beszélsz ? — Igen. Többé-kevésbé mindenkiben csalódtam. Még ott is, ahol megesküdtem volna, hogy pl. ez a kiadó szent, vagy hogy ez vagy az az ember segít, vagy hogy fontos az, amit valaki produkálni tud. Hát ez nem így történt. Dehát végül is... Visszagondolok, hogy mennyire jól érezheti magát az ember 8—10 éves gyerekek között, az egészet általában a jókedély, a ragyogás és isteni nyugalom fonja körbe, itt pedig, azt hiszem, tényleg mindentől elrugaszkodott a társaság. Mint ha a mennyországból a pokolba jutna az ember, ugyanakkor az iskolában azt is éreztem, hogy nem lehet ülni, menni kéne... — Nyugtalanságot éreztél? — Nem tudtam megnyugodni. Mert eltelik egy év, két év, öt év, tíz év, és egyszercsak nem lehet változtatni. És azt mondja az ember, hogy hej, akkor kellett volna, akkor még lehetett... Most megnézem, mit tehetek, s ha semmi sem sikerül, akkor is azt mondom, hogy legalább megpróbáltam. MELAJ ERZSÉBET Fotó: Prikler Amint már beszámoltunk róla, az Európai Polgárőrségek és Lövészegyesületek Szövetsége különböző nemzetek hagyományőrző egyesületeivel együtt nagyszabású rendezvényen emlékezett meg a lipcsei csata 180. évfordulójáról. Ezen jelen voltak a magyar huszárok is. Egyikük, Halasy-Nagy Endre az ünnepségek előtt nyilatkozott lapunknak. Az esemény után ismét felkerestem a Széchenyi Társaság és a Magyar Huszár- és Lovashagyományőrző Társaság elnökségi tagját, hogy számoljon be élményeiről és tapasztalatairól. — A történeti adatok szerint, Ausztria 1813. augusztus 11 -én lépett be a Napóleon elleni szövetségbe. A hadak összegyűjtése csak azután kezdődhetett meg. A veszprémi gyülekezőhelyen összevont seregek onnan lovagoltak föl egészen Lipcse alá. Ezt az utat tavaly a veszprémi lovasok teljesítették és hiánytalanul, negyven napos lovaglás után megérkeztek a színhelyre. Mi nyolcán később jöttünk meg kocsival. Sok mindenre gondoltunk azt megelőzően, de aminek szemtanúi voltunk és részesei lehettünk, minden korábbi elképzelésünket felülmúlta. Az úgynevezett hagyományőrzés, az egyenruhák viselését, azok elkészítését és a korabeli csatajelenetek eljátszását tőlünk nyugatra komoly szervezetekben tömörülő jelentős beosztásban dolgozó személyek ápolják. Kormánytanácsosok, miniszteri ülnökök és vállalati vezetők tevékenykednek ezen a téren. Magyarországon akinek huszárruhája van az tetőfedő kisiparos, vagy vállalkozó, netán kereskedő. Tehát olyan foglalkozású ember, akinek erre pénze van és lovat tud tartani. Végül is több mint kétezer ember jelent meg Lipcsében korhű egyenruhában és az ún. déli csatatéren, Wachau község alatt eljátszották a lipcsei csata egyik ütközetének történetét. Nagyon pontos koreográfia alapján a seregrészek, a különböző egyenruhájú emberek a kornak megfelelően voltak beosztva és elhelyezve. Támadtak egymásra. A puskiak patronnal lőttek és dörögtek az ágyúk. A jelenlévő jelentős tüzérség természetesen szintén vaktölténnyel lőtt. Pontosan meg volt határozva, milyen távolságon belül már tilos volt a tüzelés. Elesni senki sem akart és senki sem hagyta magát kivonni a játék öröméből. Amikor az első sorokból a korábban kijelöltek eldőltek, utána rögtön felpattantak és "újabb életem van!" felkiáltással rohantak a játékba. Egyszerűen nem engedték, hogy a csinos ápolónők kivigyék őket a tűzvonalból és ellássák a "sebesülteket”. Nagyon érdekesek voltak a találkozások is. Azon túl, hogy Európa csaknem valamennyi nemzete képviseltette magát, még az oroszok is felvonultatták csapataikat, mint annak idején, találkoztunk székely huszárokkal is. Amikor láttuk öltözetük hasonlóságát, megkérdeztük őket, vajon tudják-e mi ennek az oka. Mondták, ők a székely huszárok. Mondtuk, jaj de jó, hogy tudnak a székelyekről, akik Erdélyben élnek. Erre közölték velünk, hogy a székelyek nem élnek sehol. A székely nem nép, hanem annyit jelent, hogy bátor. A brnói szikul huszárok azt jelenti, hogy ezek a brünni bátor huszárok. Ezen véleménytől az igazi és eredeti székely szilvapálinka sem tudta eltántorítani őket, bár az utóbbiról megállapították, hogy tényszerű, valódi és nagyon finom. — Már az előző alkalommal elmondtad, hogy a magyarok és a többi kárpát-medencei nép szerepéről a lipcsei csatában ma keveset tudnak. Hogyan lehetett tehát a magyarok és Széchenyi történelmi szerepét értékelni ebben a nagy nemzetközi kávát - kádban? — Sok emberrel beszéltünk. Tanult és magas beosztású beszélgetőtársaink tájékozottak voltak. Ismerték a csata fordulatait és lefolyását, valamint a szereplő személyiségeket. Jelen volt egy úr is, akinek dédapja, vagy ükapja francia tábornokként vett részt a csatában. Pontosan tudta egyik nemes ellenfelének nevét: "komt Zsülei". Erről a tábornokról kiderült, hogy gróf Gyulai Ignácról van szó, aki ä magyarok közül egyedül került be a díszes, Kelheimben épült felszabadulási emlékcsarnokba. De ő is osztrákként szerepel. Ugyanis Hermannstadtban született és sem a németeknek, sem az osztrákoknak nem tűnt föl, hogy ez a város az erdélyi Nagyszebennel azonos, így jártunk Széchenyi Istvánnal is, akinek szerepével tisztában voltak. Futárlovaglásáról is tudtak, de amikor mondtuk, hogy a gróf magyar volt, azzal érveltek, ez nem lehet, hiszen Bécsben született, és ott is halt meg. Az, hogy birtokai Magyarországon voltak és ő volt a "legnagyobb magyar", a kinti történészek és szakemberek számára érdektelen. Egyszerűen erről nem rendelkeztek információkkal. — Az, hogy most egy magyar csapat is jelen volt, változtatott valamit a külföldiek felfogásán? — Nem változtatott. De azt hiszem kellemes meglepetéssel ajándékoztuk meg őket. Azzal, hogy Magyarországon is léteznek hagyományőrzők, akik míves egyenruhákat, szép kiállítású öltözéket viselnek és nem kölcsönzői vagy filmgyári, agyonszaggatott, nem egészen tiszta ruhában jelentek meg. Ez számukra meglepő volt és örömest vették tudomásul. Azt már kevésbé, hogy megjelenésünkhöz valamiféle jogcímünk van és pontos történelmi adataink vannak. Ezeket nem sajnáltuk elmondani, mégha adatainkat mosollyal intézték el. Nem vették ezt rossz néven, de úgy tettek, mintha nem akarnák elhinni. Ők úgy tartják számon, hogy a tíz nép csatájában csak osztrákok szerepeltek. Arról egyszerűen fogalmuk sincs, hogy az osztrák seregben 14 nemzet fiai harcoltak, és számos kitüntetést szereztek. Mint az illíriai ezred román káplára vagy a szerb granicsárok vitéz tüzére. Tanulság tehát nincs. Tennivalónk annál inkább. A Nyugat barátságosan, de hitetlenkedve fogad minket. Képes elhinni azt, amit mondunk, de később ennek igazáról és valódiságáról meg fog győződni. A mi dolgunk az, hogy a történelmi tényeknek megfelelően tájékoztassuk őket és ezt el is várják tőlünk. Rengeteg a tévhit, amelyet ha nem igazítunk ki, újból félreértéshez vezethet. Újabb rossz politikai, társadalmi és gazdasági döntéseket okozhat, ami káros a magyar nemzet számára. BALASSA ZOLTÁN A HÉT 7
