A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-01 / 1. szám
EGTAJAK JORGE LUIS BORGES Az utolsó párbaj Sok éve már annak, hogy Carlos Reyles, a regényíró fia, elmesélte nekem ezt a történetet Adroguéban, egy nyári estén. Emlékezetemben most összekeveredik egy gyűlölet hosszú krónikája és tragikus vége az eukaliptuszok orvosságillatával és a madarak dalával. Mint mindig, most is a két haza tekervényes történelméről beszélgettünk. Azt mondta, bizonyára hallottam Juan Patricio Nolanról, aki derék, tréfás és agyafúrt ember hírében állott. Azt hazudtam, hogy igen. Nolan a kilencvenes évek táján elhunyt, de az emberek továbbra is úgy emlékeztek vissza rá, mint barátra. Voltak becsmérlői is, ilyenek mindig akadnak. Elmesélte nekem egy ördögi tettét a sok közül. A dolog kevéssel a manantialesi csata előtt esett meg, és két Cerro Largó-i gaucho volt a főszereplője, Manuel Cardoso és Carmen Silveira. Hogyan és miért keletkezett gyűlöletük? Hogyan lehetne felderíteni egy század elmúltával e két férfi sötét históriáját, akikről a végzetes párviadal hírén kívül más nevezetesség nem maradt fenn? Reyles apjának Laderecha nevű intézője, "kinek jaguárbajsza volt", szájhagyomány útján néhány részlet birtokába jutott, melyeket most kezesség nélkül adok tovább, mert hiszen a felejtés és az emlékezet sokszor igen leleményes. Manuel Cardoso és Carmen Silveira legelői egymás mellett terültek el. A gyűlölet eredetét, úgy, mint más szenvedélyét is, mindig homály borítja, ám beszélnek holmi jelöletlen marháik miatt támadt ellenségeskedésről meg egy versenyről, ahol Silveira, aki erősebb volt, kiszorította Cardoso lovát a versenypályáról. Rá néhány hónapra a helyi boltban hatalmas kártyacsatát vívtak, Silveira a vetélytársa minden ütéséhez gratulált, de végül az utolsó fillérét is elnyerte. Miközben a pénzt az övébe rejtette, köszönetét mondott Cardosónak a tanulságos leckéért. Azt hiszem, akkor majdnem ölre mentek. A játéknak nagy veszekedés lett a vége; jelen voltak egynéhányan, azoknak kellett szétválasztaniuk őket. Ilyen kérlelhetetlenül küzdött meg abban az időben férfi a férfival, acél az acéllal; ennek a történetnek az a különlegessége, hogy Manuel Cardoso és Carmen Silveira nem egyszer találkozhatott egymással a dombok közt, hol alkonyatkor, hol hajnalban, de sohasem verekedtek meg. Mintha nyomorúságos és alpári életük egyetlen vagyona a gyűlölet lett volna, s ezt halmozták a végtelenségig. Nem sejtették, hogy egymás rabszolgájává lettek. Már nem tudom, hogy az események, melyeket elmondok, következmények-e vagy okok. Cardoso, inkább tétlenségből, mint szerelemből, belehabarodott egy szomszéd lányba, Servilianába; amikor Silveira tudomást szerzett róla, azon nyomban udvarolni kezdett a lánynak, és a tanyájára vitte. Néhány hónap elteltével elzavarta, mert már útjában volt. A felháborodott Cardosónál keresett menedéket, aki eltöltött vele egy éjszakát, és délben útjára bocsátotta. Nem kellett neki más után a maradék. Azokban az években, Serviliana előtt vagy után, történt az az eset a juhászkutyával. Silveira nagyon ragaszkodott hozzá, és Harmincháromnak keresztelte el. Egy nap az árokban találták meg a kutya tetemét. Silveira nem titkolta, hogy sejti, ki mérgezte meg a kutyáját. Hetven telén, mikor kitört Aparicio forradalma, mindketten ugyanabban a szatócsboltban ültek a kártyaasztalnál. Egy félvérképű brazil, aki egy lázadó lovasosztag parancsnoka volt, rövid beszédet intézett a jelenlevőkhöz, kijelentette, hogy a hazának szüksége van rájuk, hogy a kormánypárti elnyomás tűrhetetlen; fehér rangjelzéseket osztott ki nekik, s ez után a pár perces bevezető után, amiből egy szót sem értettek, valamennyiüket elvezette. Még azt sem engedték meg nekik, hogy elbúcsúzzanak a családjuktól. Manuel Cardoso és Carmen Silveira beletörődött sorsába; a katona élete nem volt elviselhetetlenebb a gaucho életénél. Hozzá voltak már szokva, hogy nyereggel a fejük alatt a szabadban éjszakázzanak, embert ölni nem esett nehezére annak a kéznek, melynek gyakorlata volt az állatok leölésében. Képzelőerejük hiánya megszabadította őket a félelemtől és a részvéttől, bár, mikor rohamra indultak, olykor hatalmába kerítette őket a félelem. A kengyel és a fegyverek csörgését mindig hallani a támadás előtti percekben. Az a férfi, aki az elejét megússza sérülés nélkül, később sebezhetetlennek tartja magát. Zsolddal nem törődtek. A haza fogalma idegen volt a számukra; a kalapjukra illesztett jelvények ellenére mindegy volt nekik, kinek az oldalán állnak. Megtanulták, mi mindent lehet a topjával művelni. A menetelések és visszavonulások alatt arra a következtetésre jutottak, hogy továbbra is vetélytársak maradjanak. Vállvetve harcoltak, de tudomásunk szerint egy szót sem váltottak. Hetvenegy őszén, mely igen kínkeserves volt, utolérte őket a vég. A csata még egy óráig sem tartott, és egy olyan helyen folyt le, melynek sohasem tudták meg a nevét. A csaták helyszínét a történészek szokták később nevekkel ellátni. A harc előestéjén Cardoso beosont a parancsnok sátrába, és halkan megkérte, hogy győzelem esetén bocsásson a rendelkezésére egy vöröst, mivel még sohasem kaszabolt le egyet sem, és szeretné tudni, hogy milyen érzés. A felettese megígérte, hogy ha igazi férfi módjára fog harcolni, megteszi neki ezt a szívességet. A fehérek többen voltak, de az ellenfélnek jobb fegyverzete volt, és egy domb tetejéről ritkította őket. Két hiábavaló roham után, melyek nem érték el a dombtetőt, a súlyosan sebesült parancsnok megadta magát. A saját kérésére ott helyben végeztek vele. Az emberek letették a fegyvert. Jaun Patricio Nolan, a vörösök kapitánya, annak rendje-módja szerint parancsot adott az összes fogoly kivégzésére. Cerro Largóból származott, és nem volt számára ismeretlen Silveira és Cardoso régi gyűlölködése. Maga elé hívatta őket, és így szólt hozzájuk; — Jól tudom, hogy ti ketten látni sem 12 A HÉT
