A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-28 / 5. szám
FIGYELŐ OLVASÓNAPLÓ "A szellem legelső kötelessége pedig az önismeret" Szekfű Gyula zárja ezekkel a szavakkal a magyar jellemről írott nagyszerű esszéjét 1939-ben, s bennem, ahogy most olvasom, ismét felidézi azt a bizonyos szlovák tanulmánykötetet, amelyről a múltkoriban írtam néhány sort. Az az igazság, már kissé bánom is, hogy fölvettem a kesztyűt, s — akarva, akaratlan — belementem abba a politikumba, amelyben pedig egyáltalán nem érzem magamat otthon és jól. Hiszen teljes mértékben egyet tudok érteni Selye Jánossal, akinek az Álomtól a felfedezésig című lebilincselő könyve az utóbbi időben egyik kedvelt esti olvasmányom. Selye egy helyen így ír: "minden polgárnak joga van megmondani, mit gondol, és úgy szavaz, ahogy jónak látja, de ez nem jelenti azt, hogy állampolgári kötelessége volna elhanyagolni a munkáját és politikai agitátorrá válni, aki megalkuvás nélkül harcol minden ellen, amivel nem ért egyet". Ennek szellemében talán szerencsésebb lett volna annál a bizonyos kaptafánál maradva inkább arról beszélni, hogy szerintem is kiváló terep a Kisalföld szlovákiai része a különféle interetnikus kapcsolatok, etnokulturális fejlődési folyamatok vizsgálatára. Hiszen, ha meggondoljuk, a magyarokon és szlovákokon kivül az elmúlt jó bő egy évezred alatt felbukkantak itt kvád és avar, besenyő és jász, szerb és horvát, morva és cseh, bolgár és lengyel, zsidó és cigány elemek. Ezek a kisebb-nagyobb létszámban jelentkező etnikumok általában nem mentek tovább: letelepedtek itt, és tömegeikben fokozatosan magyarrá vagy szlovákká váltak. Közben kialakult egy sajátos kisalföldi népi kultúra, amelyhez ezek a felsorolt népek mind hozzáadtak valamit a magukéból, s amely mára etnikumtól függetlenül, lényegében egységes. A kutatás szép feladatai közé tartozik ezen település-történeti és -néprajzi tények minél aprólékosabb feltárása és dokumentálása, valamint az olyan kérdések megválaszolása, mint az, hogy a 18. században Újgyallára települt szlovákok, akik a mai napig híven őrzik nyelvüket, szlovákságukat, kultúrájukban miért hasonultak mégis szinte teljesen a környező magyar falvak népi kultúrájához? Hogyan lehetséges, hogy mindamellett a több mint két évszázados együttélés ideje alatt mégis megőrizték nyelvüket? Az ugyanebben az időben délre húzódó és az Alsó-Ipoly mente falvaiban (pl. Leléden, Bajtán és Helembán) megtelepült szlovákság viszont századunkra miért adta föl nyelvét, és hasonult teljesen a környező magyarsághoz? A Surány és környéke szintén a 18. században telepített cseh-morva lakosság miért szlovákosodott el, amikor magyar falvakkal volt körülvéve? Kultúrájuk szintén jellegzetesen kisalföldi. Miért? Először a 13. században, majd a török kiűzése után, az 1700-as évek elején Szőgyénben és Köbölkútra települt német "vendégek" léte történelmi tény. Mára viszont már csak jószerével néhány mohás sírkő felirata és számtalan családnév őrzi kézzelfogható emléküket. De vajon magukkal hozott kultúrájuk hogy’ tagolódott be a helyiek művelődésébe? A ma is feltárható hagyományos "szőgyéni és köbölkúti magyar népi kultúrából" eredetileg vajon mennyi a német? A kérdéseket szinte vég nélkül sorolhatnánk. Az az igazság, hogy valami hasonló kérdésfölvetéseket vártam volna el a fentebb emlegetett szlovák kutatócsoporttól is. Egyelőre azonban nem ezt kaptuk tőlük. Nékünk viszont fel kell tennünk ezeket a kérdéseket és megkísérelni válaszolni is reájuk, hiszen tudjuk: "a szellem legelső kötelessége az önismeret", s erre bizony csak ezek megválaszolása után tehetünk szert. Ez a tudomány álláspontja... A politikát meg hagyjuk a politikusokra Ahogy Csáky Károly is jobban tette volna (legalábbis az én megítélésem szerint), ha a közelmúltban megjelent Isten házai és szolgái (Dunaszerdahely, 1993) című könyve bevezetőjében nem tér ki az elmúlt csaknem fél évszázad tájainkon uralkodó ideológiája nevében elkövetett gaztettek felsorakoztatására. Ezeket egyrészt mindenki ismeri, másrészt meg túlzottan leegyszerűsíti a kérdést; nagyon jól tudjuk, hogy a kábítószerezés, az alkoholizmus vagy a nemi betegségek terjedése nem (pontosabban: nem csak!) a kommunizmus bűne. Ezzel természetesen nem az előző rendszer bűneit kívánom kisebbíteni, csak arra szeretnék rámutatni, hogy egy egyébként tudós műben — ha már szót kerítünk rá — ezen a téren is precízebben kell fogalmazni. No de — hál’ Istennek — szerzőnk talán csak (egyébként teljesen indokolatlan!) kishitűségében próbálta a bevezetőben ezzel is alátámasztani, megerősíteni munkája fontosságát, létjogosultságát. Erre pedig semmi szüksége nem volt, hiszen az önnön fontosságát önmagában hordozza. Nem kevesebbre vállalkozott ugyanis, mint az Ipoly mente egyházi műemlékeink és jeles egyházi személyiségeinek szigorúan a tényekre összpontosító, minden ideológiai felhangtól mentes vázlatos bemutatására. Hiánypótló munka, amiért csak köszönet jár neki és a kiadást vállaló Lilium Aurum Kiadónak is (hogy milyen óriási hiányokat pótol, azt minden épeszű ember tudja az ominózus bevezetője nélkül is!). Nem tehetek róla, de a kimondottan etnográfiai munkákban az általánosabb érvényűt szoktam keresni, a nem néprajzi művekben pedig ezzel szemben az etnografikumokat. így vagyok most Csáky Károly könyvével is, amely a történeti Hont megye rövid egyháztörténeti összefoglalása után a megye déli részének (beleértve ebbe a mai Magyarország területén maradt részeket is) szerzetesrendjeit, templomait, kápolnáit, búcsújáró helyeit, kálváriáit és a szenteknek köztéren felállított szobrait veszi számba — a teljesség igénye nélkül. Ezt követi néhány jeles egyházi személyiség életútjának, munkásságának a bemutatása, és végül egy "kis fogalomtár", illetve képmelléklet zárja a kötetet. Ez utóbbiakból is látszik, hogy a szerző elsősorban a térség művelődéstörténete iránt érdeklődő nagyközönségnek, valamint a vidék tanuló ifjúságának szánta útmutatóul a könyvet, ám annak jelentősége ezen jócskán túlmutat. A néprajzkutatók is haszonnal forgathatják, hiszen benne — elsősorban a búcsújáró helyekkel, a csodakutakkal kapcsolatban — konkrét néprajzi adatokat, népéleti vonatkozásokat is találnak, másrészt pedig a munka amolyan háttéranyagul szolgálhat a további elmélyült néprajzi vizsgálódások számára. Azt tudjuk, hogy a szóbanforgó téma ezer meg ezer szállal kötődik a hagyományos népélethez. Már azzal, hogy ezt a helyszínt (ahol a népélet egy jelentős szeletkéje zajlott) Csáky Károly megbízható alapossággal elénk tárja, óriási szolgálatot tett a tudománynak, hiszen erre már "csak" fel kell fűzni a konkrét néprajzi vonatkozásokat. Természetesen további, levéltárakban és a terepen végzett kutatómunka eredményeként. Nos, bízvást remélhetjük, hogy ennek a munkának oroszlánrészét maga a szerző végzi majd el a közeljövőben... Liszka József A HÉT 11
