A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-21 / 4. szám
A Marizónában üvöltenek a szelek És nem csak azok, amelyeket Emily Bronte oly romantikusan és egyben félelmetesen is megírt, és amelyek betörtek a Művész Színház színpadára, bár ide sem volt könnyű bejutni. De megérte. A színpad olyan, mintha a korabeli Írország indulna meg a nézőtér felé. Puritán tobzódással tárja elénk a regény sejtelmes hangulatát, melyben az alakítások — legyen az Eperjes Károlyé, Szabó Gyuláé, Fehér Annáé vagy a címlap bármelyik vendégfőiskolásae — megrendítsek. Számomra hihetetlennek tűnt, hogy ezt a regényt egyáltalán színpadra lehet állítani; annyira "olvasnivaló". Nem is sikerült. Helyette egy igazi drámát látunk, melyben ugyan történnék utalások a korra, könyvre, de zaklatottan kicsap annak lapjai közül, és vad, indulatos, kegyetlen erővel zúdul a színre a rendező Garas Dezső és Törőcsik Mari segédletével. Az utóbbit szelídebb szelek indították el, melyek a valamikori Körhinta mellett suhantak szépen szerelmesen, és ha már egyszer szárnyaikra vették, nem is tették le soha. Érdemes, kiváló és Kossuth-díjas, számtalan díj nyertese, tanítvány és tanár, 1989-től a Magyar Színészkamara elnöke, és 58 éves korára a "pesti Brodway" egyik igazgatója, amitől a korábbi szelíd szelek kissé meg is bokrosodtak, olyannyira, hogy kavargásukban a népnyelv új nevet adott a Nagymező utcának, egyszerűen csak Marizónának keresztelve. Törőcsik Marinak, a Művész Színház új igazgatónőjének rettegett híre kering főleg azokban a körökben, amelyeket sajátján kíyül hagyott. Többen viszont szeretik. így kétségek között kérek interjút, nem tudva, milyen lesz a reakció. Nos, mindent felülmúló. "Ugyan, hiszen én csak egy igazgató vagyok itten!" — énekli fátyolosán, és az első kérésre kötélnek áll. Nekem, kérésemre, üdítőt, magának pedig kis üveg sört kér. Apróbb, mint a büfé tenyérnyi asztala, vékonycsontú, akár egy madárka, vézna, és majd azt írtam, csúnyácska. Persze mint igazi művész, ha megszólal, megszépül. — Szereti művésznő a sört? — Igen, csak a sört szeretem. — És az igazgatói széket? Jobb vagy rosszabb lett az élete, mióta beleült? — Mindenesetre nehezebb, de tudja, ez egy örömteli munka. Most, hogy ugye meg kellett nyitni a színházat egymás után három premierrel (Koldusopera, Vízkereszt vagy amitakartok, Üvöltő szelek), ez mindenkitől, tehát a pincétől a padlásig nagy erőfeszítést kíván. De ez mégiscsak szép dolog, hogy ilyen nehéz körülmények között az ember mégis képes erre, nem? — De igen, csak ha nem haragszik, elég sok volt a kritika, mendemonda akörül, hogy kit válogatott be a társulatba és kit nem. Milyen szempontok szerint választott? Egyáltalán Ön választott? — Nem. Tudja, ez úgy volt, hogy nyolc—kilenc színésznek eszébe jutott, jó lenne együtt színházat csinálni. Nem tudom jobban megfogalmazni, de ezek azok voltak, akik azonosan gondolkodnak a színházról. Ennek folytán olyanok kerültek ide, akik ide is akartak tartozni, vagy mi kértünk személy szerint valakit, akiről úgy véltük, ugyanolyan módon és szellemben viszonyul a színház hoz. — Hogyan él most Törőcsik Mari, a nagy sztár? — Dolgozom. Most nem tudok mással foglalkozni. — Meglehetősen sokat változott a Körhinta óta. Megnézi olykor régi filmjeit? — Nagyon ritkán. Néha a tévében belenézek, amikor játsszák, és akkor már olyan messzi van, mintha nem is én lennék. — Egy ilyen produkció, mint amelyet ma este láttam, nagyon sokba kerül? — Viszonylag. Nagyon vigyázunk rá, hogy a díszletek ne kerüljenek sokba. Megpróbáljuk olcsón kiállítani. Azt is el merem mondani, hogy a magyarországi árakhoz és viszonyokhoz képest nálunk szerény fizetések vannak. — Az, hogy igazgató lett, nem jelenti azt, hogy kevesebbet fog játszani? — Nem, mert természetesen fogok játszani, miért is ne. Ha a rendező hív, akkor én játszom. — Mivel valóságban először látom, meglepett, mennyire vékonyka... — ... én ilyen vagyok általában. Most mondjuk két kilót lefogytam ebben a nagy hajtásban. — Ennyire meglátszana az a két kiló? Szerintem legalább tíz a mínusz. Hol tudja visszaszedni az elveszett kilókat, mi jelenti Önnek a kikapcsolódást? — Ha lemehetek a vidéki házamba, és ott lehetek a családdal. — Beszélne róluk? — A férjem Maár Gyula, filmrendező, de most nemigen találkoztunk, mert Romániában forgatott. Van egy lányom és egy fiam, huszonegy évesek. A lányom Genfben él, a fiam meg itthon van. — Szerette volna, ha a lánya vagy a fia követi a pályán? — Nem, nem, Isten őrizz! — Emlékszem egy filmre, amit a férje készített, és arra akarta Önt rávenni, hogy mondjon el egy verset, ami az istennek sem akart sikerülni. Mondott azóta verset? — Nem, nem. Az egy portréfilm volt rólam, ami nagy port kavart, én meg nagyon szerettem. De nem mondok verset, és általában nem is lépek föl külön. Nem tudok. Csak az együttes munkában tudok részt venni igazán. — Milyennek tervezi saját színházát? Intellektuálisnak vagy közönségcentrikusnak? — Hát én nem választanám így el. Úgy fogalmaznék inkább, hogy mindent nagyon jó minőségben kell játszani. Ez nagyon Törőcsik Mari és Mensáros László egyszerűen hangzik, pedig nagyon komplikált. Ezek a legkomplikáltabb dolgok. — Ha előadás után hazamegy, mit szokott még csinálni? — Ha úgy megyek haza, picit még bekapcsolom a tévét csak azért, hogy szóljon még akkor is, ha nem nézem. Megiszom egy üveg sört. Ha nagyon fáradt vagyok, akkor kicsit nehezebben tudok elaludni. — Ön néha nagyon szép, néha meg nagyon csúnya is tud lenni. Hogy csinálja ezt? — Tőlem kérdezi? Hát... nem tudom! A sör időközben elfogyott, így a beszélgetésnek is vége. Legközelebb viszek egy nagy Pilzenit vagy Arany Fácánt, akkor talán a beszélgetés is hosszabbra nyúlik. Addig is szép álmokat és még szebb valóságot, kedves ''országmarija"! BEKE ISTVÁN Törőcsik Mari Bacher Iván egyik egyfelvonásosában
