A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-21 / 4. szám
SZABADIDŐ is tizenhét éves fejjel belekeveredtem egy kábítószeres balhéba. Ő már akkor huszonnyolc esztendős volt, s a kemény fiúk közé tartozott. Természetesen kötelességem lett volna szemtanúként tanúskodni. De ha megtenném, számolnom kellene a gangszterek bosszújával. Ráadásul az is kiderülne, hogy Ilona feketén tartózkodik itt. Igyekeztem hát időt nyerni: — Miért kérdi ezt, őrmester? Kérdéssel válaszolt: — Az az Austin 208-as itt a ház előtt az ön kocsija, nemde? Nem volt értelme a további tagadásnak. — Na látja! — mondta fölöttébb elégedetten az őrmester. — Ezt a kocsit ugyanis látták a kritikus időpontban a támadás közvetlen közelében. Sőt ennél még többet is tudunk — volt önnel egy nőszemély is. Szőke hajú. Aztán hirtelen gorombán rám förmedt: — Vagy tán ki akarja magát tenni annak a gyanúnak, hogy részese volt a támadásnak, ahol egy személy az életét vesztette? — Az a nő az autóban stoppos lány volt — próbáltam kibeszélni magam. — Egyáltalán nem ismerem... — Ezt a mesét hagyja máskorra! — förmedt rám újból. — Biztos, hogy köze van hozzá... Nem volt ideje befejezni a mondatot, mert Ilona hirtelen megjelent az ajtóban, pohár vízzel a kezében, és így szólt: — Bizonyíthatom, hogy Robeson úrnak semmi köze sincs a rabláshoz. Én vagyok az a nő, aki vele volt az autóban. — Üdvözlöm, hölgyikém! — köszönt Ilonának, s úgy nézett rá, mintha le akarná vetkőztetni a szemével. — A nemjóját, micsoda példány! — Hát jó — határoztam el magam. — Ott voltam az említett időpontban, és láttam mindent. Hajlandó vagyok tanúsítani, hogy az egyik rablóban ráismertem bizonyos Lee Milfordra. — Pontosan ezt akartam hallani! — szisszent fel az őrmester, és előrántott egy Smith-Wesson márkájú harmincnyolcast, majd rám parancsolt: — Velem jön! Abban a pillanatban Ilona egy lépést tett előre, és a rendőr arcába löttyintette a pohár tartalmát. Ugyanakkor én meg behúztam neki egyet, mire összecsuklott, és kiesett kezéből a pisztoly. Fölkaptam, rászegeztem, és szóltam Ilonának: — Hívd gyorsan a Yardot! Whitehall tizenkettő-tizenkettő! Egy pillanatig tétovázott: — De... hát ő nem...? — Nem! — magyaráztam neki. — Leghamarább az a másik gengszter, és tudni akarja, felismertem-e Milfordot. Tíz percen belül megérkezett két rendőr egy nyomozóval, és mindhármunkat bevittek a rendőrségre. Ahogy aláírtuk a jegyzőkönyvet, mi Ilonával távozhattunk. — ňogy jöttél rá, hogy az a férfi nem rendőr? — kérdezte, ahogy kiértünk a szabadba. — Nem volt olyan nehéz — mosolyodtam el magam. — Ugyanis elkövetett két alapvető hibát. Először is, hogy a Yard emberei ugyan nem szoktak különösebben udvariasak lenni, de alapjában véve korrektül viselkednek — főleg a nőkkel szemben. — Igazad van, hiszen ez majd fölfalt a szemével — pirult el Ilona. — Úgy van! Ezért mindjárt kételkedni kezdtem. S amikor megtudta, amit tudni akart,.elkövette a másik hibát. Az angol rendőrök nincsenek revolverrel fölfegyverkezve — hacsak nem valami veszélyes akcióról van szó — s akkor sem az ósdi Smith-Wesson típussal... Ennél sajnálatosabb azonban, hogy most már tudod, valamikor régen... — Erről egy szót se! — szakított félbe Ilona, és komolyan nézett rám. — Hát nem elég, hogy a segítségedre siettem, holott úgy hittem, hogy az a férfi tényleg a rendőrség embere? — De elég, kedvesem! — könnyebbültem meg. És szorosan magamhoz öleltem... Vércse Miklós fordítása Ilona megrettent, ahogy éjféltájban megszólalt a bejárati ajtó csengője. — Az Istenért, ki ne nyisd! — rimánkodott. — Nem szeretném, ha... — Kinyitni! — hangzott ugyanakkor az ajtó mögül egy erélyes hang. — Rendőrség! — Ki kell nyitnom, kedvesem — nyugtatgattam. — Menj addig ide ki a konyhába! Köntöst vett magára, összemarkolta a ruháját a székről, és kiosont. Én meg magamra kaptam a fürdőköpenyem, és ajtót nyitottam. A folyosón egy magas, testes férfi állt fehér zakóban, és igazolványt dugott az orrom alá. Kely Brown nyomozó őrmester. Ahogy belépett az ebédlőbe (itt van a hálófülkém is), gúnyos vigyorral jegyezte meg: — Női látogatója van, mi? — Volt — füllentettem, hogy Ilonát lehetőleg kihagyjam az ügyből. — És különben is, mióta dugja az orrát a Scottland Yard a feddhetetlen múltú polgárok magánéletébe? — Feddhetetlen? — vigyorodott el az őrmester. — Ezt én a maga helyében nem állítanám, méghozzá ilyen hangosan. Nem reagáltam a nyilvánvaló célzására. A lelkiismeretem tiszta volt, legalábbis ami az utóbbi tizenöt esztendőt illeti. A látogatóm gyanakvón méregetett végig: — Szóval női látogatója volt. S mikor ment el? — Fél órája lehet. — Nocsak, ne mondja, Robeson! — támadt rám a rendőr. — Már órák óta figyelem a házat, s azóta semmiféle nőszemély nem távozott innen. Meghökkentem. Semmi esetre sem engedhetem, hogy Ilonát bármiféle kihallgatásnak vessék alá. Ugyanis illegálisan tartózkodott Angliában, vízum nélkül. Ellentámadásba lendültem hát, és tettetett felháborodással kérdeztem: — Megmondaná végre, hogy mit akar tőlem tulajdonképpen? — Örömmel — mondta a rendőr csöppet sem zavartatva magát. — Hát akkor: hol volt ma délután hat és hét óra között? Egyszeriben minden világos lett előttem. A kritikus időpontban ugyanis Ilonával tanúi voltunk egy pénzszállítmány elrablásának. Közel ahhoz a helyhez, ahol a Croydon Road az A23-as útba torkollik, közvetlenül egy szállítókocsi mögé kerültünk, amely hirtelen megállt. Egy furgon állta el az útját. Két férfi ugrott ki belőle, és megadásra szólították fel a sofőrt meg a kísérőjét. Azok persze nem hagyták magukat és védekeztek, így tűzpárbajra került sor. Erre gyorsan megfordultam a kocsival, hogy mielőbb kikerüljek a lőtávolból, és Brighton felé hajtottam. Bár villámgyorsan történt mindez, az egyik támadóban mégis felismertem Lee Milfordot, a tizenöt év előtti rabtársamat. Az EXETER egyik celláján osztozkodtam vele. UgyanHERIBERT BAUER: ÉJFÉLI CSENGETÉS 20 A HÉT J. POLÁK ILLUSZTRÁCIÓJA
