A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-24 / 52. szám
EMBERI SORSOK A holnap a cél Éva lassan és nagyon halkan beszél. Próbálom a jelenre terelni a szót. Javaslom, beszéljen arról, hogyan telnek most, felnőttkorában a hétköznapjai. — Egyhangúan — válaszolja gúnyosan nevetve. — Elmegyek dolgozni, hazajövök — haza?: a munkásszálásra — teszek-veszek, takarítok, főzök, olvasok, alszom, és másnap minden kezdődik elölről. Tavaly, amikor utoljára voltam a szülőfalumban, meglátogattam az egyik nagynénémet. Ő azt tanácsolta, hogy menjek férjhez. Ketten könnyebben viselitek majd az élet terheit, mondta. Meg aztán — szerinte — az emberek is másképp néznek egy férjes asszonyra, mint egy vénlányra. Hát, talán igaza van... Habár én meg vagyok győződve arról, hogy sohasem fogok férjhez menni. Félek mindenkitől. Az az érzésem, a férfiak látják rajtam, hogy egyedül, védtelenül állok a nagyvilágban, s ezért csak könnyű zsákmányt jelentek számukra. Persze, lehet, hogy tévedek... Pár hónappal ezelőtt új főnővért kaptunk az osztályra. Amikor a karácsonyi szolgálatok elosztásáról volt szó, meglepődött, hogy én önként vállalom a műszakot. Amikor aztán kettesben maradtunk, elmondtam: nekem jobb a kórházban tölteni az ünnepeket, mint egyedül üldögélni a munkásszállón. Hát miért nem látogatja meg a szüleit, testvéreit vagy a hozzátartozóit?, kérdezte a főnővér, és még hozzátette, ő nem tudja elképzelni, hogy senki se lenne, akivel együtt ünnepelhetnék. Pedig nekem senkim sincs, válaszoltam. Nincsenek szüleim, a testvérem idegbeteg, és intézetben van, a rokonaim a saját családjukkal vannak elfoglalva, nincsenek barátnőim, nincs barátom. Erre a főnővér — úgy látszik megérezhette, hrgy tele vagyok tüskékkel — csak annyit mondott: felejtsem el a vélt vagy valós sérelmeimet, s csak a holnapra gondoljak. Megígértem, hogy így lesz. Az idén karácsonykor dolgozni fogok, szilveszter estéjén pedig minden valószínűség szerint itt fogok ülni a karácsonyfa alatt egyedül, s majd arra gondolok, hogy talán az 1994-es esztendő kegyesebb lesz hozzám, mint az előzőek. E mondat hallatára tekintetem szinte akaratlanul Éva könyvespolcára tévedt. Hiszen biztosan sokat olvas az, aki ilyen szépen tudja kifejezni magát. Valóban, a sötét barna polcon az olcsó szerelmes regények mellett szép számmal akadtak klasszikusok, sőt verseskötetek is. Éva be is vallja: az utóbbi időben gyakran temetkezik a könyveibe. A megsárgult függöny mögött látom, hogy az utcán már kigyújtak a fények. Évának szívből kívánom, hogy az új esztendő sok jót hozzon a számára. Elbúcsúzom és sietnék haza, hiszen későre jár. A portásfülke előtt azonban egy testes asszonyság áll elém és borgőzös hangon faggatni kezd, hogy ki a csuda vagyok, s mit keresek a munkásszállón. Az egyik ismerősömet látogattam meg, válaszolom, s már mennék is. Ám a hölgy nem enged. Ugyan kit látogatott meg? Mondom, kinél voltam. Erre nevetni kezd. — Annál a búvalbélelt vénlánynál járt?! Ezt mondja a ma született csecsemőnek, de ne nekem. Hiszen ahhoz a nőhöz senki sem jár. Az csak magának él — vélekedik a testes portásnő, s valószínűleg folytatná a mondókáját, de szerencsére egy látogató érkezik, s vele kezd foglalkozni. Én pedig végre kikerülök az utcára. Szokatlanul hideg van. Csípős szél fúj, a hó legalább harminc centiméter, a járdán úgy érzem magam, mint a jégpályán. A munkásszálló ablakai többségében sötétek. Itt-ott szűrődik ki valami fény. Éva ablakát rögtön megismerem. A fenyőfán már meggyújtotta az égőket. Világítanak az angyalkák meg a csillagok. Ady Endre sorai jutnak eszembe: "Adja meg az Isten Mit adni nem szokott, Száz bús vasárnap helyett Sok víg hétköznapot." így legyen... KAMONCZA MÁRTA ILLUSZTRÁCIÓ: J. POLÁK KEDVEZŐTLEN MÉRLEG, SZOMORÚ KILÁTÁSOK Az év vége közeledtével általános szokás világszerte, hogy megvonják az esztendő mérlegét és számba veszik a várható fejleményeket és kilátásokat. Ami a most elköszönő 1993-as évet illeti, nos igazán nem mondhatjuk róla, hogy unalmas lett volna. Akar egy akciófilm: lövöldözések, robbantások, merényletek és puccsok futószalagon. Bosznia ma már "közhelynek" számit, az lenne feltűnő, ha egy nap nem szerepelne a híradásokban. Európa tehetetlen, a békés megegyezés lehetősége egyre távolabb kerül az időben. De érezhetően megromlottak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok is. Az a Nyugat-Európa, amely négy évvel ezelőtt még szinte a kebléhez szorított bennünket — keletközép-európai posztkommunista reménykedőket —, ma különböző ravaszságokkal és a kivárás taktikájával igyekszik megnehezíteni csatlakozásunkat a kontinens fejlettebb térségéhez, sőt az sem kizárható, hogy szükség esetén ismét odavet bennünket prédának a nagyhatalmi ambícióitól megszabadulni képtelen orosz medvének. S mintha nem lenne amúgy is elég konfliktus és feszültség, kis hazánkban is akadnak politikusok, akik gondoskodnak unalmunk elűzéséről. Botrány botrányt ért ez évben, s félő, hogy egyhamar nem tudjuk meg az igazságot a különböző ügyekről, vizsgálja bár őket független bizottságok serege is akár. Aztán itt van a politikai kultúra kérdése. Felelős beosztású hivatalnokok és tisztségviselők szemrebbenés nélkül hazudnak és csúsztatnak, az állampolgár pedig egyre rezignáltabban hallgatja mindezt, s el sem tudja hinni, hogy demokratikus jogállamokban ennél sokkal kevesebb is elegendő egy-egy ember menesztéséhez, politikai karrierjének derékbatöréséhez. E sorok írásakor látott napvilágot az a cikk is, amelyből megtudhattuk, hogyan képzeli a kormányfőpártelnök a kormányzó párt helyi és regionális politizálását, amely semmiben sem különbözik az országos politizálástól, csak még undorítóbb, hiszen konkrét öszszegeket szán konkrét személyeknek és csoportoknak, ha a párt szekerét fogják tolni. Ilyesmi már egyszer volt itt, és jól tudjuk, hová vezetett Egyesek nem röstellnének milliókat költeni a hatalom megtartására, miközben a nyugdíjasok és a pályakezdő fiatalok kétségbe esve várják, mit hoz számukra a jövő esztendő. Az egyik a nyugdija elértéktelenedésétől tart (teljes joggal), a másik a munkanélküliségtől. Ez a rém persze az idősebbeket is fenyegeti, kivált a magyarok lakta Dél- Szlovákiában, ahol az egykor húzóágazatnak is nevezett mezőgazdaság immár évek óta agonizál. Szándékosan nem emlegetem a bennünket különösen idegesítő hivatalos nemzetiségi politikát, mert akkor ezt az egész újságot teleírhatnám, ám enélkül is van miért nyugtalankodnunk bőségesen. Nem titok ma már, hogy deficites költségvetés van születőben (lehet, hogy mire e sorok megjelennek, már azt is tudni fogjuk, mire mennyivel jut majd kevesebb jövőre mint az idén), s ez leginkább a havi bérből élőket fogja sújtani, bár a vállalkozók helyzete sem lesz irigylésre méltó, mert nem valószínű, hogy az adóterheken könnyíteni fognak. A miniszterelnök gazdasági csodáról beszélt néhány hónapja, amikor külföldi újságírók előtt Szlovákia helyzetet ecsetelte. Most úgy tűnik, az lesz a csoda, ha ez az ország egyáltalán működni fog még jövő ilyenkor. A kilátások szomorúak, s ezt sokan tudatosítják, mert egyre nő azok száma, akik szinte észrevétlenül elköltöznek innen Csehországba, Ausztriába, Németországba és más, boldogabb tájakra. Többnyire tehetséges szakemberekről, a nemzetieskedó handabandázástól megundorozott értelmiségiekről van szó. Ók már szamot vetettek a jövővel, s úgy találták, hogy nincs értelme itthon maradni. Megértem indokaikat, de nem tudok egyetérteni elhatározásukkal. Elvégre mindenki nem választhatja ezt a megoldást, s legkevésbé talán az a kisebbségi értelmiségi, akit ráadásul még szívesen küldözgetnek is valahová, csak ne rontsa itt a levegőt. Nos ez van. Bármennyire szerettem volna derűsebb, optimistább vezércikket írni, csak ilyen kedvetlen dohogásra futotta. Talán majd jövőre vidámabb lesz a kedvünk, feltéve, hogy egyáltalán lesz még hol hirt adni róla. LACZA TIHAMÉR P.S.: Ezúton közöljük kedves olvasóinkkal, hogy 1994-ben lapunk ára az eddigi 6 koronáról 7 koronára emelkedik. Szives megértésüket és további rendíthetetlen támogatásukat köszönjük. A HÉT 3
