A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-07-23 / 30. szám
Május utolsó és június első hetében Prágában tartózkodott Czeslaw Milosz lengyel költő, esszéíró, műfordító, az 1980-as irodalmi Nobel-dij tulajdonosa. Ekkor beszégetett el vele Josef Mlejnek, cseh költő. Még mindig a XIX. században toporgunk Czeslaw Milosz 1911. június 30-án született Szetejnieben, az akkor Lengyelországhoz tartozó Litvániában. Gimnáziumi tanulmányait Vilnóban végezte, ott járt jogi egyetemre is. Első verseskötete 1933-ban jelent meg Ének a megdermedt időről címmel. Ettől a kötetétől később elhatárolta magát. 1934—35-ben Párizsban tanult. Miután visszatért, 1936-ban kiadta a Három tél című kötetét. Később Varsóba ment, ott élte át a megszállást s jelentette meg két újabb verseskötetét. A háború után Washingtonban majd Párizsban volt kulturális attasé. 1951-ben emigrált. 1960-ban az USA-ban telepedett le, s a Berkeley Egyetemen kinevezték a szláv irodalmak professzorává. Azóta több kötete jelent meg. Angolul írt lengyel irodalomtörténete nagy visszhangot keltett. Műfordítással és esszéirással is foglalkozik. FIGYELŐ — Alain Besancon a Jó meghamisítása (1985) című könyvében azt írja, hogy az utolsó száz évben csupán három író volt képes "szemébe nézni a rossznak": Szolovjov, Orwell és ön. Konkrétan az ön esszékötetét, A foglyul ejtett értelmet említi, amely a napokban csehül is megjelent. Míg azonban Szolovjov és Orwell "a rosszal való szembenézés" után nemsokára meghalt, ön állítólag — Besancon szerint — kevésbé veszélyes dolgokat kezdett írni. Mit szól ehhez? — Erről sohasem hallottam. Besancon talán csodálkozik, hogy tovább már nem feszegettem ezt a problémakört? — Inkább azt a hipotézisét fejtette ki, hogy önnek ez volt az egyetlen lehetősége a túlélésre és a folytatásra... — Besancon politikus író. A foglyul ejtett értelem című esszékötetem megjelenése után magam is megkaptam a politikus, "antikommunista" író minősítést. Nagyon irritált. írói szabadságom korlátozásának tartottam. Ehhez a minősítéshez egyébként teljesen véletlenül jutottam — akkoriban egy bizonyos politikai helyzetben találtam magamat, s erre a helyzetre reagáltam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez volt az én legsajátosabb területem. — Nem tetszik, hogy politikus írónak tartják? — Besancon annak szeretne tartani. De én nem vagyok az. Ez nem jelenti azt, hogy menekülök ettől a témától. Hiszen Az Ulro földje című könyvem is ezzel a problémával foglalkozik, csakhogy más oldalról — a metafizika és a vallás oldaláról. A marxista doktrína sikerét én valamiféle európai nihilizmus eredményének tartottam. Nem utolsósorban az orosz intelligencia nihilizmusáról van szó. S úgy döntöttem, hogy megpróbálok a mélyére hatolni ennek a problémának. De Az Ulro földje nem Besanconnak való könyv, mert nem foglalkozom benne közvetlenül a politikával. Besancont egyébként akárcsak barátját, Michal Heilert nagyra értékelem, de ők, hogy úgy mondjam, hivatásos antikommunista írók. Természetesen, ha úgy határoznék, továbbra is antikommunista író maradhatnék. De nem akarok, mert ez a maga nemében rabszolgaságot jelent. (...) — Az ötvenes években önt antikommunistának tartották, s ennek "köszönhetően" hasonló "nehézségei" voltak Nyugaton, mint Herling-Grudzinskinak, akinek saját bevallása szerint 1955-ben Olaszországba kellett "emigrálnia". — Igen, nekem Franciaországból Amerikába kellett emigrálnom. Úgy viselkedtek velem, mintha rühes volnék, mert megszöktem a szocialista paradicsomból és kiadtam két antikommunista tartalmú könyvet. Nem akartam ebben az irányban folytatni, ezért Amerikában az irodalomprofesszori karrier mellett döntöttem. Megírtam Az Issza völgye című regényt, amelynek semmi köze a politikához, a XX. századi rosszhoz, inkább az általában vett rosszal, a halál kérdésével foglalkozik. Számomra ez igazi gyógykúra volt. Aztán visszatértem a költészethez. (...) — Dosztojevszkijről szóló utolsó tanulmányában azt írta, hogy ezt az írót mindmáig egyoldalúan magyarázták, s műveinek prófétikus oldalát gyakran bagetellizálták. A kommunizmus Oroszországban — ahogy ön mondja — a "hamis érzelmesség" műve volt. Ön szerint ez a "hamis érzelmesség" jelen volt a kommunista projekció alapjaiban, s ez okozta a bekövetkező katasztrófát is. Hogyan értelmezzük azt a kijelentését, hogy Dosztojevszkijnek éppen azért sikerült ezt a fenoméni megragadnia, mert maga sem volt mentes tőle? — Azt hiszem, Bergyajev volt az, aki megállapította, hogy a "hamis élelmességet" Ivan Karamazov testesíti meg. Önnek igaza van abban, hogy az én cikkem ezt megerősíti. Ebben a hagyományos nyugati, főleg amerikai Dosztojevszkij-értelmezéssel polemizálok. Ott mindenekelőtt egyetemes írónak tartották, akinek a politikai kalandozásait nem kell komolyan venni. (...) Dosztojevszkijt én olyan orosz íróként magyarázom, akinek egyetlen szerelme volt, mégpedig Oroszország, Rosszija. Minden egyéb másodlagos nála. Akárcsak a lengyeleknek Lengyelország és a maguk messianizmusa. (...) Meggyőződésem, hogy éppen önök, csehek hivatottak arra, hogy Dosztojevszkijről s arról az egész irányzatról írjanak... Arra gondolok, hogy Csehországban még él a pánszlávizmus tradíciója és viszonylag jól feldolgozták ezeket a törekvéseket. A csehek számára ez remek téma lenne. Jobban felkészültek rá, mint a lengyelek. A lengyelekre még mindig az az oroszellenes trauma jellemző. (...) — Hogyan magyarázza a következő paradoxont: a "reakciós" körök önt progresszív lázadónak tartják, veszélyes embernek, a másik oldalon pedig pl. a változatlan formájú liturgia miatti nosztalgiája divatjamúlt konzervatívvá teszi? — Ebbe a helyzetbe teljesen véletlenül kerültem. Ha Lengyelországban élnék, lehet, hogy jobban számítana. Csakhát az ország határain kívül élek, és Lengyelországba csak néha utazom. Ha valamivel kapcsolatban kifejtem a véleményemet, azt egy bizonyos távolságból teszem. Idős vagyok már, így hát azt mondom: ugyan, mit tehetnének velem... Néhány dolgot nem veszek túlságosan komolyan. De az igazat akarom 6 A HÉT
