A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-07-16 / 29. szám

AMIRŐL BESZÉLNEK Bizonyára a legtöbb ember nagyon meglepődött ama hír hallatán, hogy Magyarországon több ezernyi hektáron sáskahadak garázdálkodtak és szinte fú sem maradt utánuk. A sáskajárás meg­lehetősen ritka esemény mifelénk, legu­toljára talán a huszas években volt megfigyelhető. (Ennek számos oka van, de a legfontosabbak közé a rendszeres földművelés, a mocsarak lecsapolása és a változékony időjárás tartozik...) Talán meglepően hangzik majd, de az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendjébe tartozó sáskák (Caelifera) alrendjének mintegy 10 ezer faja él a Földön, s közülük kb. 70—80 faj él Közóp-Európá­­ban. A legtöbb sáskafaj jámbor teremtés, magányosan ól és semmiképp nem illik rá a "rettenetes" jelző. Akad azonban néhány faj, amely időnként hatalmas seregbe verődik és felkerekedik, hogy letaroljon maga körül minden növényt. Néhány éve Afrika egyébként is sokat nélkülöző térségéből érkezett a drámai jelentés a falánk sáskák irdatlan nagy kártevéséről, de arrafelé az ilyesmi nem tartozik a szokatlan események közé, hiszen már a Biblia is említi a vándor­sáskát, mint az isteni büntetés egyik végrehajtóját. Joggal fölvetődik tehát a kérdés, hon nan kerültek Magyarországra a pusztító sáskák? Mielőtt erre válaszolnánk, né­hány ténnyel kell megismerkednünk. A sáskák kizárólag növényekkel táplálkoz­nak, általában szeretik a meleg és párás klímát, s ha a körülmények kedvezőek, gyorsan szaporodnak. A hűvösebb ég­hajlati viszonyok között életciklusaik le­lassulnak, a petékből hosszabb idő után kelnek ki a lárvák, amelyek 5—6-szori vedlós után érik el az imágó-állapotot. A nőstény többnyire a talajba rakja a petéit, de akad néhány faj, amelynek petéi különböző növényeken vészelik át kike­lésig az időt. Mivel a természeti adott­ságok csak ritkán ideálisak a peték érése szempontjából, ráadásul számos más élőlény szívesen lakmározik a védtelen petékből, a felnövő sáskapopuláció egyedszáma nem éri el a "kritikus" értéket. Kivételes esetekben azonban előfordul, hogy a sáskák felszaporodnak, a magányos formák (ezt a szakemberek solitara fázisnak nevezik) összeverődnek és utódaik már viselkedésüket, de olykor külalakjukat tekintve is különbözni fognak szüleiktől, ún. rajkópző formává alakulnak ■m: át (ezt a szakirodalomban gregaria fázisnak nevezik). Ezek a sáskák kizá­rólag csapatokban élnek és egymást ingerelve vándorlásra kényszerítik önma­gukat. Gyakran már a sáskalárvák is vándorolni kezdenek, s mivel általában nem tudnak repülni, előrehaladásuk jóval lassúbb és könnyebb ellenük védekezni is. A repülő sáskák napi előrehaladása 30—50 km, de megfigyeltek már olyan csapatot is, amely 300 km-re is eljutott, sőt kedvező széljárás esetén 1000— 1500 km távolság megtételére is képesek ezek a falánk rovarok. Egy-egy sáska­sereg nagysága néha megdöbbentő. A 700—3000 millió egyedet számláló, 5— 12 km2 kiterjedésű csapat nem ritka jelenség, de láttak már 35 milliárd egyedből álló, több mint 200 km2 kiter­jedésű, 50 ezer tonna tömegűre becsült hadat is, amelynek a táplálékigénye iszonyatos: minimálisan 300—500 ezer tonna! Általában egy-egy sáskaimágó élete folyamán a saját testsúlyának a tíz—tizenötszörösét fogyasztja el. Az imént elmondottak elsősorban az afrikai vándorsáskára (Schistocerca gre­garia) vonatkoznak, de a sáskajárás Közóp-Európában sem csupán érdekes­ség, hanem komoly csápás. Az elmúlt évszázadokban a Kárpát-medencében több alkalommal is felbukkantak a Föld­közi-tenger, illetve a Fekete-tenger felől érkezett sáskahadak (nevezetesebb dá­tumok: 1336, 1475, 1541, 1544, 1693, stb.). Ezek iszonyatos pusztítást vittek végbe, nem csoda ha egyik-másik fel­jegyzés szerint az emberek már-már a világvége eljöttét látták bennük. A Magyarországon most pusztító ma­rokkói sáska (Dodostaurus maroccanus) először a múlt században, 1888-ban tűnt fel errefelé, s utoljára 1925-ben mutat­kozott pusztító módon. Mai kissé váratlan és meglepő megjelenése valószínűleg a huzamosabb ideje tartó meleg időjárással és szárazsággal függ össze, valamint azzal a ténnyel, hogy a mezőgazdaság válsága miatt egyre több helyen nem végeznek kellő talajművelést, nagyobb T Afrikai vándorsáska (Schistocerca gregaria) Marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) földterületek parlagon maradnak, s a talajba lerakott sáskapeték az átlagosnál jóval nagyobb számban kelnek ki, s a felszaporodott sáskapopuláció következő nemzedékei már a rajképző formákat képviselik. Valószínű tehát, hogy ez a mostani sáskajárás helyben alakult ki és nem külföldről érkezett "látogatókról" van szó. A védekezés nem könnyű feladat. Hajdanában a parasztember a sáskalár­vák seregét egyre keskenyebb vászon­­kerítések közé terelte, egy nagy gödör irányába, ahol aztán elpusztította őket. A sáskahad elpusztításának egy másik eszköze a sáskairtó gép volt, amelyet lovak húztak és amely drótkeféi segítsé­gével összeterelte a sáskákat, majd a gép súlya agyontaposta őket. A mostani sáskajárás ellen valószínűleg a vegysze­res védekezés lesz a leghatékonyabb. LACZA TIHAMÉR

Next

/
Thumbnails
Contents