A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-24 / 52. szám
FIGYELŐ Otelló Rendkívüli esemény S2inhelye volt 1887. február 5-én a milánói Teatro alia Scala. Ekkor került először nyilvánosság elé Giuseppe Verdi utolsó előtti operája, az Otelló. E bemutató rendkívülisége abban rejlett, hogy leszámítva a Simon Boccanegra átdolgozását, 16 évi hallgatás után lépett az akkor már 74 éves Maestro új operával közönsége elé. Ezen az estén és a megelőző próbafolyamat alatt, melyet maga az igényes szerző irányított, a második csellószólamot egy húszéves fiatalember játszotta, aki csak azért vállalta ezt a zenekari munkát, hogy magától az agg mestertől hallhassa irányító megjegyzéseit. Ez az ifjú az akkor már karmesterkedő Arturo Toscanini volt. Az a Toscanini, aki aztán hatvan évvel később, lemezfelvételen örökítette meg az Otellót. Az Otellót megelőző hallgatás évei hosszúra nyúltak, s az Aida után a gazdaságának élő Verdi már nem is szándékozott további színpadi mű komponálásával foglalkozni, s az Arrigo Boitótól kapott Otelló-vázlat is asztala fiókjába került. Csupán 1884 végén, sok-sok célozgatás és nógatás után kezd az Otellóval foglalkozni, melynek szövegkönyve Shakespeare drámája alapján készült. Persze a nagy angol ötfelvonásos tragédiája szerteágazó cselekményével nem képezheti egy opera szövegkönyvét, sűrítésre. rövidítésre szorul. Ezt a műveletet Verdi és Boito zseniálisan oldotta meg. Zsenialitásuk lényege abban rejlik, hogy a Shakespeare-mű Velencében játszódó első felvonását elhagyják, s a történés in medis rés a ciprusi viharral és Otelló győzelmével kezdődik, amihez Verdi a viharzenék egyik legcsodálatosabbikát komponálta meg. Boito további érdeme, hogy nyomatékot adott a dráma érzelmi és indulati vonulatának. Nem elhanyagolható Boito verselése sem, minden sora egyformán fontos Verdi szempontjából ez roppant lényeges, mert éppen a szövegkönyv stílusa és felépítése tette lehetővé, hogy végleg szakítson a zártszámos operakoncepcióval. illetve összegezze eddigi kompozíciós vívmányait, s ezzel kialakítsa utolsó stílusperiódusának arculatát. Október közepén Verdi ezen remeke került 35 év után ismét a Szlovák Nemzeti Színház műsorára. Milan Ferenčik ötletes — csak azt a hajót, azt tudnám feledni! — és jól funkcionáló díszletkompozíciójában és Ludmila Várossová nagyon szép és stílushü jelmezeiben a rendező, Miroslav Fischer elképzelései valósulnak meg. Koncepciója, amely nem is egy szépen megoldott beállítással büszkélkedhet, lényegesen összefogottabb és célratörőbb, mint a tavaszi Don Pasquale volt. Ám Fischer most sem tudja árnyékát átlépni, s jó néhány szertelen és önkényes momentummal bizonyítja, hogy ki az úr a háznál. Már maga a kezdet is ilyen, mely kimondottan szentségtörésként hat. Említettem Verdi csodás viharzenéjét, melyet Fischer túllicitál, s egy teljesen értelmetlen “mű előviharral", színpadi dörgéssel és villámok dkázásával teszi tönkre a zene minden szépségét és zsenialitását, amely önmagában lényegesen több, mint ebben a torz párosításban. A mű végén pedig, amikor fény derül Jago álnok gonoszságára — Shakespeare, Verdi és Boito ellenében a felelősségrevonás elől a rendező Cassio olcsó tőrdöfésével kiiktatja őt a cselekményből... A zenei betanítás Jonas Alexa munkája. Sajnos, ez a komponens az előadás legsebezhetőbb pontja. Említettem már Verdi hangszerelő művészetét, nos, annak szépségéből vajmi keveset kapunk. Minden színtelenül, pontatlanul, feszültségmentesen szól, s így csupán egy mesterember rutinteljesítményét demonstrálja. Kovács Kálmán énekkara — bár tömören, de ugyancsak boglyosan hangzott. František Livora Otellója egysíkú. Már Jago első célzásaira robban, felér a csúcsra, s innen már sem dinamikában, sem kifejezésben nincs további fokozás, pedig még csak itt kezdődik a dráma. Az örmény vendég, Gurgen Ovszepjan mind énekben, mind játékban sokkal összetettebb portrét formál a hadvezérről és féltékeny mórról, bár szép, de világos hangja sem az az igazi hőstenor. A három Jago közül a legsztereotipebb Pavol Mauréry, a legmarkánsabb és leggonoszabb Richard Haan, a legizgalmasabb Martin Babjak. Jólfésültsége, "harmadikrichárdos" mozgása és kígyósimaságú alattomossága telitalálat, viszont sajnáltam, hogy gyönyörű és értékes lírai baritonját már most ezzel a súlyos drámai szólammal terhelik. Elena HoKková ugyancsak egysíkú portrét formál Desdemonáról, s főleg a kottahü éneklésre koncentrál. Ezzel szemben a jó irányba haladó Iveta Matyášová. ha teljesen beérik, ideális szeretője és szenvedőtársa lesz Otellónak. Cassio fontos szerepében a szimpatikus Simon Somorjai érzi jól magát. Varga József Fotó: Marenčinová A rovat postájából: Tisztelt Szerkesztőség! A "Háromszög" jeligéjű (megjelent a 46. számban) olvasónak és levélírónak szeretném kifejteni véleményemet és egyben szeretnék tanácsot adni: Leveléből azt vettem ki, hogy harmonikus családi életet él, ám mégsincs egyenjogúság a házasságában. Sajnos, azt nem írta meg, milyen érzéseket táplál a lány iránt,, de úgy gondolom, hogy számít Önnek a kapcsolatuk, hiszen tollat ragadott, és tanácsot kér. Ám ha Ön csak sajnálatból van vele, az nem jó, és ha nem ígért neki semmit, hagyja el, amíg nem késő, amíg neki sem lesz nagyon fájdalmas a szakítás. Ha viszont szereti a lányt és testileg-lelkileg jobban kötődik hozzá, jobban érzi magát vele, mint a családjával, ha úgy érzi, el tudja hagyni a családját, váljon el. Ha már ezt eldöntötte, beszéljen a feleségével, valljon be neki őszintén mindent. Ha nem akar elválni, mindenképpen hagyja el a lányt, ha ez mindkettőjüknek fájdalmas is lesz. Idővel a sebek begyógyulnak. Hogy őszinte legyek, én is voltam hasonló helyzetben, 18 éves lány voltam, amikor az első munkahelyemen megismertem a nagy "Ő"-t. Tudtam, hogy nős, mégis „viszony alakult ki közöttünk. Ő nem ígért semmit, s én sem vártam semmit. Örültem az együtt töltött óráknak, a napoknak, amikor együtt dolgozhattam vele. Bár a feleségét a maga módján szerette és annak ellenére, hogy az megcsalta, szóban megbocsátott neki, de lelkileg sohasem. Gyerekük nem volt. Bár nem mutattam ki, naponta az járt a fejemben, mi lesz, ha elveszítem. Nem beszéltem róla, hiszen tisztában voltam vele, hogy egyszer vége kell, hogy legyen a kapcsolatunknak. Neki viszont eszébe sem jutott, hogy elhagyjon. Egy napon megmondtam neki, hogy úgy érzem mélyül a kapcsolatunk, szeretném ha vége lenne, ez mindkettőnk számára jobb lesz. Nem volt hajlandó elhagyni engem, ragaszkodott hozzám, sőt, úgy döntött, elválik, mindent bevall a feleségének. Meg is tette. Szüleim eleinte nem 22 A HÉT
