A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-24 / 52. szám
? OTTJÁRTUNK? zs. nagy lajos rendetlen NAPLÓ Eufemizmus Azt olvasom az egyik újságban, hogy az idei irodalmi Nobel-díjat egy színes bőrű amerikai írónő, Toni Morrison kapta. (Egyébként a jelöltek között volt Sütő András, kitűnő erdélyi magyar író is.) A lap a kitüntetett írónő fényképét is közli. Nézem, nézegetem a fényképet, de csak egy okok arcú, szép szemű, csúnya fekete, azaz néger asszonyt látok rajta, miért íiják hát azt, hogy színes bőrű. Amikor Emest Hemingway részesült ebben a kitüntetésben, miért nem írták, hogy lám csak egy fehér bőrű író kapott Nobel-díjat? A szerkesztő urak szerint a fehér szín az nem szín? Réges-régi fizikai tanulmányaimból ma már jóformán csak egy színes korongra emlékszem, amelyre minden létező színt körbe-körbe ráfestettek, és ha ezt a korongot jó gyorsan megforgattuk, a korong felszíne gyönyörűen hófehérre változott, bizonyítván, hogy a fehér az összes színt tartalmazza (bizony még a feketét is!), ezért képes például a fehér szalmakalap visszaverni a nap sugarait, míg fekete kalapban alighanem napszúrást kapnánk, mivel a fekete elnyeli a napsugarakat. Mindezt persze szerkesztő uraimék is nagyon jól tudják, miért színesbőrűzik le hát mégis a fekete, sárga, vörös bőrű embereket? Miért? Eufemizmusból. Vagyis becézgetik, kímélgetik őket, mert nyilván hallották, hogy Amerikában a fekete bőrűeket niggereknek csúfolják, s a négerek ezt bizony nagyon nem szeretik. Csakhogy a magyar nyelvben a néger szónak egyelőre semmi csúfolódó mellékzöngéje nincs, tehát teljesen fölösleges ez az álszent eufenizmus..." Gazdagodjunk meg — de gyorsan! — ezt mondom magamnak, csak úgy magamban, pedig jól tudom, hogy nem lesz ebből semmi, illetve jól tudom, hogy gyors ütemben fogok elszegényedni, mintha még nem lennék elég szegény... Am azokra, akik ide a szomszédomban "működő" élelmiszerboltba járnak vásárolni a szomorú és reménytelen nyomor vár. A maszek bolt lírai nevét nem írom ide, egyrészt nem szeretném, ha valaki váratlanul orrba ütne, másrészt rengeteg ilyen és ehhez hasonló kereskedelmi magánvállalkozás van ebben a városban (Pozsony). Milyenek is hát ezek a vállalkozások? Egyik ilyen másik amolyan, a lírai nevet viselő szomszédos vegyeskereskedés mindenesetre csinos, takaros, tiszta, de olyan parányi, egyszerre csak három vevő fér el benne, a pult mögött egyszerre két nagyon szép fekete elárusító lány (a tulaj lányai), és egy még szebb fekete elárusító asszony (a tulaj felesége) szolgálja ki a vevőket szép lassan és kényelmesen; a pult mögötti raktárba nyíló ajtóban egy magas, vállas, kontyba kötött hajú, fekete férfi (a tulaj), és egy még vállasabb, mogorva, középkorú, tetovált pasas (a tulaj apósa) álldogál. A bolt előu három ragyogó személykocsi és egy kék teherautó. Néhány hónapig ide jártam bevásárolni, mert nagyon közel van, a legközelebbi nagy önkiszolgáló állami vegyeskereskedés kilométernyire van tőlünk. A minap valahogy mégis oda tévedtem, s azóta a szomszéd boltot kerülöm, mint ördög a tömjént. Miért? Mert ez itt egy öttagú családi vállalkozás, a család pedig szeretne nagyon gyorsan meggazdagodni, ezt úgy látszik másként nem teheti, minthogy minden árut szemérmetlenül megdrágít. Minden árucikkük öt—hat—hét koronával drágább, mint az említett állami élelmiszerboltban. (De az istenért, nehogy azt higgye valaki, hogy ott valami fene nagy olcsóság van!) A tej amott kilenc korona, emitt a szomszédban tizennégy ötven, a kenyér az államiban kilenc, itt tizennégy és így tovább. Ami e sorok íróját, mint finomlelkű alkoholistát szerfölött bosszantja: a legolcsóbb borókapálinka ára itt a szomszédban negyven, amott a távolban mindössze (mindössze?!) harmincöt korona. És még valami: az állami bolt vezetői és elárusítónői ügyesek, kedvesek, udvariasak, ez az öt sakál itt a szomszédomban (magamban már csak így nevezem őket) ügyefogyott, lomha, mogorva, barátságtalan. Számolni például egyáltalán nem tudnak. Ám furcsán nem tudnak, mert még soha sem tévedtek az én javamra, pedig legalább hússzor "tévedtek", amíg hozzájuk jártam vásárolni. Mit szaporítsam a szót: mivel ott minden bevásárlásnál legalább húsz koronát megtakarítok, ezentúl a nagy állami boltban veszek meg minden élelmiszert, amire szükségem lesz, illetve, amire a pénzemből futja. Amíg csak azt is nem privatizálja valami mohó újkapitalista. Utána nem tudom, mi lesz velem... A HÉT 19
