A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-12-24 / 52. szám

EMBERI SORSOK EGYEDÜL AZ ÜNNEPEKEN "Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben." (JUHÁSZ GYULA: KARÁCSONY FELÉ) Ilyenkor decemberben szomorúan tudatosítjuk: eltelt egy év, ismét itt a karácsony, s néhány nap múlva ismét egy új év kezdődik. Ilyenkor, az ün­nepek alatt egy picit meg­feledkezünk a mindenna­pok apró-cseprő gondjai­ról, az egyhangú hétköz­napokról. Ki-ki saját csa­ládja körében élvezi az ünnepeket. S ott, a fenyő­fa tövében, a kellemes meleg szobában eszünk­be sem jut, vannak olya­nok is, akiknek még az sem adatott meg, hogy szenteste boldog kará­csonyt kívánjanak valaki­nek. Kísértenek a gyermekévek Éva még december elején feldíszített egy pici fenyőfát a munkásszálláson lévő szo­bájában. A helyiség, amelyet egy másik lánnyal oszt meg, alig tizenkét négyzetméter. Ütött-kopott bútorok, helyen­ként kiégett szőnyeg, az ablakon inkább sárga, mint fehér függöny lóg. Ez a szoba immár hat éve Éva otthona. A szülei még gyer­mekkorában meghaltak, egyetlen testvére egy pszi­chiátriai intézetben tengeti életét. A nagymamát, aki Éváról és bátyjáról gondos­kodott, tavalyelőtt temették, így Éva teljesen egyedül maradt. A házat, amelyben gyermekkorában laktak, már két éve eredménytelenül pró­bálja eladni. Nem csoda, hiszen kinek kellene ma egy romos ház egy csallóközi falu végén. S ha esetleg a lány­nak sikerülne is túladnia rajta, azon a pénzen, amit a házért kapna, legfeljebb egy szobabútort vásárolhatna, nem egy lakást Pozsonyban. Egyébként Éva harmincé­ves, ápolóként dolgozik egy kórházban. Most éppen gyermekkorára próbál visz­­szaemlékezni. Közben meg­kérdezi: tetszik-e nekem az imént feldíszített kará­csonyfa? Csak motyogni tu­dok, hiszen a színes angyal­kákkal, meg csillagokkal te­leaggatott fenyőfa körülbelül úgy illik a sivár szoba han­gulatába, mint egy búvárfel­szerelés a Szaharába. Né­hány másodpercnyi szünet után a lány sután, félszegen emlékezni kezd azokra a karácsonyokra, amelyeket gyermekkorában élt át. — Nálunk csak akkor volt karácsonyfa, amíg a nagy­mamám velünk élt. A szüle­immel, testvéremmel apai nagyanyám házában lak­tunk. Kis vályogház a falu szélén. A nagymama mindig szerzett valahonnan egy kis fát. Feldíszítette, diót, meg almát tett alá, nekünk cukrot meg csokoládét adott, és kész. Ennyi volt a karácsony. A szüleim ugyanis már akkor az alkohol rabjai voltak. Én nem is emlékszem arra, hogy valamikor józanok lettek vol­na. Talán, amikor aludtak... Szóval, a nagyanyám, amíg élt, próbálta egybetartani a családot. Körülbelül tízéves lehettem, amikor meghalt. Akkor kicsit örültem is. Hi­szen addig alhattam amíg akartam, nem zavart az is­kolába, azt csináltunk, amit akartunk. Igaz, télen majd­nem megfagytunk a lakás­ban, néha nem volt mit ennünk. Ez az állapot azon­ban nem tartott sokáig, mert a szomszéd faluból hozzánk költözött a másik nagyma­mám. Ő állandóan kiabált a szüleimmel, szidta az apám anyját, mert szerinte apai nagyanyám "boronálta" össze a szüléimét. Mert — mind ahogy azt a nagyanyám szokta mondogatni — már fiatalkorukban mindketten "teljesen beszámíthatatla­­nok" voltak, de apai nagya­nyám ragaszkodott ahhoz, hogy összeházasodjanak. Mondván, ketten mégis job­ban meglesznek. Csak ép­pen arra nem gondolt senki, mi lesz akkor, ha ennek a két "beszámíthatatlan" em­bernek gyerekei születnek. A bátyámról már kiskorában kiderült, nem teljesen normá­lis. Tizenöt évesen elvitték Bazinba, majd a lekéri inté­zetbe. Most is pszichiátriai kezelésen van. Visszatérve a gyermekkoromhoz... Őszintén szólva semmi jóra, semmi kellemesre nem em­lékszem. A gyerekek az is­kolában hamar megérezték, hogy én más vagyok, mint ők. S ezt bőven éreztették is velem. Amikor befejeztem az alapiskolát, az osztályfő­nöknőm javaslatára a pozso­nyi cérnagyárba mentem. Körülbelül négy évig voltam ott. Majd a Zdrojhoz kerül­tem. Egy talponállóban dol­goztam. Mit mondjak? Ször­nyű volt. Napi nyolc és fél órán át részegek körül mo­zogtam, a fizetésem is kevés volt. Sikerült áthelyeztetnem magam egy élelmiszerüzlet­be. Pár évet húztam ki ott, aztán a nagynéném segítsé­gével kaptam állást a jelen­legi munkahelyemen. El­őször takarítottam, aztán részt vettem egy továbbkép­zésen, s most mint betegá­poló dolgozom. Nekem min­den munkahelyemen az volt a fő szempont, hogy mun­kásszállást kapjak. Hiszen otthonom nem volt, amíg élt anyai nagyanyám, itt-ott meglátogattam, amikor pedig meghalt, már nem volt miért mennem a romos házba. Jó lenne eladni a házat, ugyanis én már nem akarok többé abba a faluba belépni. Úgy érzem, mintha az emberek a hátam mögött ujjal muto­gatnának rám: "Nézd, ott az a dilis Éva." Gyermekkorom­ban is dilisnek hívtak, s ez most is kísért. 2 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents