A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-17 / 51. szám
SZABADIDŐ CHRIS POLLACK Nehéz időket élünk Martin Lambert dühöngött. Tíz percnyi zötyögés után vette észre, hogy az autóbusz téves útirányba viszi. Hangosan elkáromkodta magát. Erről is Debra tehet. Telefonált neki a moziból, de a reggeli veszekedés folytatásában volt része. Debra egyszerűen nem akarta megérteni, hogy Martin milyen ember. Inkább megvárja az igazi lehetőséget, minthogy belemásszon akármilyen üzletbe. Az is igaz viszont, hogy nehéz időket éltek. Ugyanis megvonták tőlük az áramot: másnap a telefon hallgatott el. Végül egy rövid, de éles hangú levél érkezett a házfelügyelőségtől. Ha nem fizetik a lakbért, szedhetik a sátorfájukat. Martin elgondolkozva szállt le a buszról és nem is vette észre az előtte sétáló férfit. Hatvanesztendős lehetett, de olyan fürgén mozgott, mint egy ifjonc. Éppen a 21. utca sarkán fordultak be, amikor a férfi levegőért kapkodva, meglazította a nyakkendőjét. Martin közelebb lépett. Mire a férfi szó nélkül az aszfaltra zuhant. Ez az ember vagy beteg, vagy már meg is halt, gondolta Martin, miközben megtapogatta a pulzusát. Néhány pillanat múlva felállt és körülnézett. Sehol senki. A kabát belső zsebében megtalálta a pénztárcáját, amelyben bankjegyek sorakoztak: tízes, húszas, sőt még ötvenes címletekben is. Még egyszer szemügyre vette a férfit. Vékony bajusz, a szája nyitva, szeme csukva. Mihez kezdhet ez a tag a pénzével? Lelkiismeret-furdalás nélkül eltette a pénztárcát, megfordult és gyalog indult hazafelé... — Tehát? — kérdezte Debra, amikor belépett a lakásba. — Nincs szerencsém — válaszolta Martin könnyedén —, munkát manapság senki sem ad. — Melyik filmet nézted? — Ne beszélj így velem. Egész nap munka után szaladgáltam. — Nekem akarod beadni a mesédet? — Hallgass ide... megfogtam az isten lábát. Találkoztam egyik barátommal, együtt szolgáltunk a hadseregben... és mi történt? A fickó nem felejtette el, hogy tartozik nekem... nagyobb összeggel. Valamikor régen kihúztam a csávából. — Viccelsz? Martin megvonta a vállát és a pénzt az asztalra dobta. — Jóságos szűzanyám! Mennyi pénzünk van, Martin? — Számold meg. Debra' reszkető ujjakkal tapogatta meg a bankjegyeket. — Háromszáz dollár... meg hetvenöt... gyönyörű! Adj rögtön Hansen úrnak ötven dollárt a házbérért. Százat adunk a fűszeresnek... aztán felhívjuk a központot a telefon miatt és... — Egy fenséges ebédre fáj a fogam, Debra. A hálószobában tüzetesen átvizsgálta a pénztárcát. Az oldalrekeszben megtalálta a névjegyet. Donald Veterby, East Street 18. A másik oldalrekeszben egy fehér kartont talált. Többször is elolvasta a szöveget: "Nem vagyok halott! Csak megint elkapott a roham: ilyenkor megmerevedek. Ha megtalálnak, azonnal értesítsék William Schneider doktort. East Street 58, Manhattan..." Martin néhány pillanatig gondolkozott, majd a konyhába rohant. Útközben felkapta magára a zakóját. — Debra, adj rögtön öt dollárt. Ne kérdezd, mire kérem. Mindent elmagyarázok... majd... nem maradok el sokáig. A Broadway környékén beugrott egy taxiba. Az útkreszteződésnél hagyta el a kocsit és gyalog indult arrafelé, ahol a férfi az aszfaltra zuhant. A holttestnek nyoma veszett. A sarkon két rendőr beszélgetett egy lánnyal. — Jó estét — szólította meg a rendőröket Martin. — Történt valami? — Az ember holtan rogyott össze — válaszolta rosszkedvűen a magasabb rendőr. — Néhány perccel ezelőtt szállították el. Tud valamit az esetről? — Én? Semmit az égvilágon! Martin megfordult és elsietett. Eh... mit csináljunk? Ilyen az élet. Talán egy lelkiismeretes orvos észreveszi, hogy a "halott" nem is halott, de az is meglehet, hogy Donald Veterby ebben a pillanatban már gondtalanul issza a sörét a szalonjában. Hideg izzadságcseppek lepték el a testét, amikor felébredt. Debra megkérdezte: — Mi bajod, Martin? — Hány óra? — Fél nyolc. Ugorj ki végre az ágyból... eredj állást keresni. Ez a pénz egykettőre elfogy. Martin a konyhában leült egy székre. Gyilkos vagyok, mondta önmagának. Nem zsebtolvaj, hanem gyilkos. Megengedte, hogy az az ember meghaljon... és miért? Vacak háromszázhetvenöt dollárért. Lábujjhegyen elhagyta a házat, az utcai telefonfülkéből felhívta a rendőrséget. — Figyeljen ide — mondta rekedten az ügyeletesnek —, az az ember, aki tegnap a 21. utcában holtan rogyott össze... — Mit akar? Nincs okosabb dolga? — Annak az embernek rohama volt, ez minden. Nem szabad elföldelni. Érti? Nem szabad elföldelni! — Barátom — szólalt meg az ügyeletes majd egy percnyi hallgatás után —, miért nem szalad be a rendőrállomásra? Szépen elbeszélgetünk és... Martin dühösen lecsapta a telefonkagylót. Nem hisznek a névtelen telefonálóknak. Ekkor átvillant az agyán a megoldás. Felkeresi az orvost, doktor Schneidert. Belelapozott a telefonkönyvbe és gyorsan megtalálta az orvos számát. — Doktor Schneider rendelője — mondta egy nő. — Szeretnék elbeszélgetni a doktor úrral. — Sajnálom, de a doktor úr szabadságon van. Hagyjon üzenetet... Nem maradt más választás. Bemegy a rendőrállomásra. Ha egy szót sem szól a pénztárcáról, akkor talán megússza a dolgot. — Én vagyok az, aki telefonon beszélt önnel arról a férfiról... tudja... holtan esett össze a 21. utcában. — Üljön le, uram — rendelkezett az ügyeletes. — Boorman felügyelő akar beszélni önnel. A hátsó szobából előmászott egy kövér férfi, gyűrött öltönyben. Megkérte Martint, hogy mondjon el mindent. — A 21. utcában? — A felügyelő bepislantott a noteszába. — Alacsony férfi, keskeny bajusz... körülbelül hatvanesztendős. Aha... aha. Miért gondolja, hogy az a férfi nem halt meg? — Tudom. — Halott ember benyomását keltette, amikor idehozták. Az orvos megvizsgálta és megállapította, hogy százszázalékos halott. Ma reggel megírtuk a halottaslevelet. Infarktus, ez a halál oka. Most a halottasházban fekszik és várja a temetést. Ne aggódjon, minden rendben van, fiatalember. — Maga azt hiszi, hogy bolond vagyok. Az az ember él! — Miért olyan biztos ebben? — Mert... a pénztárcájában találtam egy cédulát. Azon írta... hogy... szóval... ez nem igazi halál. — Mi nem találtunk semmiféle cédulát. — Valószínűleg elejtettem... begyulladtam, nem? — Vagyis maga eltulajdonította a pénztárcát? — Igen — bólintott Martin. — Igen... elvettem... mert úgy hittem, hogy az az ember halott. Maga pedig most tárcsázza fel az orvost... — Nick? — A felügyelő az ügyeletes orvossal beszélt. — Azt a hullát átdobták a halottasházba vagy még mindig a fagyasztóban tartjuk? Aha... értem... köszönöm. A felügyelő letette a telefonkagylót. — Kövessen, uram. Egy hideg pincehelyiségbe ereszkedtek le. A felügyelő egy szürke márványasztalhoz lépett és felemelte a lepedőt: — Megismeri? — Hogyne. Ez Donald Veterby. — Ezt a fickót Dick Waltemak hívták, amíg élt. — Lehetetlen! — Ismerjük az ilyen alakokat. Az USA egyik legügyesebb zsebtolvaja, de a szíve felmondta a szolgálatot. Elemelte Veterby pénztárcáját... most pedig kövessen... beszélgessünk arról a pénzről, amelyet a zsebtolvajnál talált, jó? 20 A HÉT
