A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)
1993-12-17 / 51. szám
INTERJÚ "Végig az életen, vigyázzban, keményen!" Beszélgetés Tempfli József nagyváradi megyés püspökkel — Püspök úr! Először is szeretném megköszönni a Palóc Társaság nevében, hogy elfogadta meghívásunkat, és megtisztelt bennünket jelenlétével ezen az emléknapon, amelyet nagy elődje, Ipolyi Arnold születésének 170. évfordulója alkalmából rendeztünk — Számomra nagy élményt jelent, hogy ide meghívást kaptam mint a nagyváradi egyházmegye 81. püspöke. Ipolyi Amold, bár Nagyváradról a 80 püspokelőd közül 4 lett bíboros és 6 érsek, egyike volt a legkiválóbb váradi püspököknek, mert nemcsak az egyházmegyéért tett nagyon sokat, hanem az egyetemes magyarságért és katolicizmusért is. Kár, hogy korai halála miatt csak rövid ideig lehetett Nagyvárad püspöke. Munkássága sokrétű volt, hiszen a műgyűjtéstől kezdve, a mitológián keresztül a könyvírásig, mindennel foglalkozott. Ha valaki ellátogat Nagyváradra, meggyőződhet róla, hogy mennyire becsülte, és becsüli még ma is emlékét az ottani nép. A kriptáját gyönyörűen rendbehoztuk, és felújítottuk egy szép emléktáblával. A Bazilikában is áll egy embemagyságú, bronzból öntött domborműve, amelyet Fraknói Vilmos, volt szentjobbi apát, szintén történész, emeltetett, épp azért, mert nagyra becsülte a tudását, személyiségét. Azért mondtam, hogy a Bazilikában, mert tavaly kérvényeztem, hogy a Székesegyházat emeljék Bazilika rangra, úgyhogy most már pápai Bazilikáról beszélhetünk. Hát ezért külön öröm számomra, részben Ipolyi iránti tiszteletem jeléül, hogy ide jöhettem, részben pedig azért, mert én nem tartom méltóságon alulinak, hogy ide, egy kis községbe eljöjjek. Miért? Nekem mindig az volt, és ma is az az elvem, hogy egy kis közösségnek sokkal nagyobb szüksége van arra, hogy ott az ember megjelenjen különböző rendezvényeken vagy ünnepségeken, mert ezek a kis települések olyanok, mint valamikor a végvárak voltak. Ha végvárakban megállták a helyüket a vitézek, ha kevesen is voltak, akkor az anyaország is békében és biztonságban élt, de ha a végvárak elestek, jaj volt az anyaországnak is. Tehát ahol kevés a nép, akár katolikusság, akár a magyarság szempontjából nézzük, ott még nagyobb szükség van arra, hogy megbecsüljük őket. Nagy örömmel jöttem ide, hogy együtt ünnepelhessek azzal a néppel, amely a nagyváradi egyházmegyének is adta ezt a derék, nagytiszteletű embert. — Romániát nemrég vették fel az Európa Tanács tagjainak sorába. Lát-e Ön garanciát arra, hogy ezáltal jobbra fordul az erdélyi magyarság sorsa? — Azzal, hogy Romániát felvették az Európa Tanácsba, véleményem szerint, az ET egy kicsit leértékelte saját magát, mert kritika nélkül, holmi ígéretek alapján jutott erre a döntésre. Ennek hangot adtunk az Erdélyi Szövetség találkozóján is. Az egyik felszólaló, akinek a véleménye nekem is tetszett, azt mondta, hogy a kéménysöprő nem lesz fehérebb azáltal, ha magunkhoz öleljük, de A kép jobb oldalán: Tempfli József nagyváradi megyés püspök mi koszosak leszünk tőle. Románia nem nagyon érdemelte meg az előlegezett bizalmat, de ha már felvették, az Európa Tanácsnak legalább keményen kellene ellenőriznie azokat a feltételeket, ajánlásokat, amelyeket előre megszabott. Románia nemigen igyekszik ezeket betartani, és nem is azon az úton indult el. Elég emlékeztetnem a kételkedőket arra a tényre, hogy az ET-ba felvételt nyert Románia államfője, Ion Iliescu, a másnapi újságokban már úgy nyilatkozott, hogy ezek a feltételek csupán ajánlások, és nem kötelező érvényűek Romániára nézve. Mi most, az erdélyi magyar egyházak — a három protestáns és a katolikus egyház — püspökei egy külön nyilatkozatot adtunk ki, amelyben követeljük azokat a jogokat, melynek betartására Románia ígéretet tett. Természetesen egyebekről is tárgyalnak, például ebben a hónapban kellene aláírnunk Bukarestben, a Vallásügyi Államtitkárságon, azt a kultusztörvény-tervezetet, amelyet a parlament és a szenátus elé akarnak terjeszteni jóváhagyás végett. Persze mi, mielőtt ezt aláírjuk, még változtatásokat szeretnénk kieszközölni benne. Az egyik kifogásolnivalónk, hogy nem akarják a felekezeti iskolák kategóriáját megengedni. Azt szeretnék, ha állami vagy magániskolái kategóriába sorolhatnának bennünket. A másik számunkra nagyon fontos dolgot pedig egyszerűen kifelejtették a tervezetből. Nem esik szó benne az egyházi javak, legyen az akár föld, épület, könyv, anyakönyv vagy képek, visszaadásáról. Azt mondják, hogy arról majd külön intézkedik az állam. Hát minket ne áltassanak ezzel. — A romániai magyarság az utóbbi években tömegesen hagyja el szülőföldjét. Javulhat-e ez a helyzet a közeljövőben, visszatér-e valaha az erdélyi magyarság az elhagyott ősi fészekbe, hiszen megmaradásunk egyik feltétele, hogy sz/ilőföldiinkőn maradjunk — Ez a helyzet akkor változna, ha javulna a gazdasági stratégia, de sajnos gazdasági nyomorban élünk. A legtöbb embert nemcsak az etnikai feszültség, hanem leginkább az anyagi helyzete készteti a szülőföld elhagyására, az, hogy nem tud létezni, nem tud megélni. Rengeteg a munkanélküli. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az erdélyi magyarság színe-java elmegy, értve ezalatt orvosokat, tanárokat stb. Mi erre úgy tekintünk, és ez nem akar senkire nézve sértő lenni, hogy a színe elmegy, de a java, aki igazán megállja a helyét, az helyben marad. — Sokat hallunk mostanában az RMDSZ-en belüli ellentétekről. Megvilágítaná ezt a helyzetet kissé közelebbről is, püspök úr? — Mi mint katolikus püspökök, nem kötelezhetjük el magunkat semmilyen párt mellett. A katolikus vallás az nemzetek feletti, hozzám is, ha javarésze magyar is a híveimnek, járnak németek, románok is. Ennek ellenére minden segítséget megadunk az RMDSZ-nek, egyrészt mert kötelességem, hiszen azért a híveim 85 százaléka magyar, de szomorúan látom, hogy az RMDSZ-en belül van egy kuruc és egy labanc csoport. A kuruc az, amelyik keményen kitart a megingathatatlan magyarsága mellett, a labanc csoport pedig alkudozásra hajlandó, és lojális a kormánnyal szemben. Hát ez sajnos magyarországi átok, már bocsánat, hogy ezt mondom, mert ott is a pártok érdekei, egyéni érdekek és ambíciók kerülnek előtérbe, mintha nem is közös lenne a cél?! Eddig Erdélyben ez nem így volt, de az utóbbi időben valahogy kezd ott is ragadós lenni ez a fajta politikai felfogás. Mindent elkövetek, hogy ezt a feszültséget egyensúlyba hozzam közöttük. Tőkés László püspök úrral is — akivel a legjobb barátságban vagyok — most közös iskolát akarunk, csak azt nézzük, hogy a magyarságé legyen. Mivel egyenlő lépéstávolságot tartok mindkét csoporttól, mindegyikkel jóban vagyok, legyen az akár kuruc, akár labanc, mert csak így tudok a feszültségen kicsit mérsékelni. Sajnos még mindig elég nagy a nézetkülönbség közöttük, és ez bizony csak gyengíti a magyarság amúgy sem erős pozícióit a hazai politikai színtéren. — Püspök úr! Beszélgetésünk végén egy időtálló üzenetet kérek Öntől az itteni magyarság számára. — Mécs László mondja az egyik versében, a "Vigyázzállás"-ban: "Végig az életen, vigyázzban, keményen!" Mert nekünk az biztosítja a megmaradásunkat, ha sohasem vagyunk önfeledtek, hanem mindig tudjuk, hogy mi a kötelességünk a magyarságunkkal, és mi a kötelességünk a hitünkkel, tehát a lelkiismeretünkkel szemben. És ha erre mindig éberen vigyázunk, akkor tovább suhoghat a történelem kardja felettünk, ahogy akar, mert akkor mégis meg fogunk maradni. — Köszönöm a beszélgetést. HRUBÍK BÉLA A HÉT 7
