A Hét 1993/2 (38. évfolyam, 27-52. szám)

1993-12-17 / 51. szám

A FŐSZEREPLŐ VISSZANÉZ Az elmúlt évtizedek csehszlovák történel­me iránt érdeklődő olvasó számára Ale­xander Dubček memoárja (Z pamätí — Nádej zomiera posledná — Emlékeiből — A remény hal meg utoljára — Bratislava 1993.) éppoly letehetetlen, akár egy érdekfeszítő regény. A tegnap és a tegnapelőtt (inkább ez utóbbi) históriájá­nak egyik legérdekesebb s ellentmondá­sosságában is rokonszenves főszereplője lép elénk, hogy megossza velünk életpá­lyája tapasztalatait, ma sem elvetendő tanulságait. Miközben nyomon követjük sorsát, számos alkalommal bepillantha­tunk a moszkvai és a prágai "nagypolitika" kulisszái mögé, s megelevenedik a múlt alakjainak különös, egyre sűrűbb homály­ba burkolózó panoptikuma. Dubček em­lékei visszapillantó tükörként jelenítik meg a sokarcú és nyugtalan, napjainkra is árnyékot vető kort, s mindenekelőtt ter­mészetesen a mitikus ködökbe tűnő 1968-as esztendőt, a nagy remények és a fájdalmas, illúzióromboló csalódások évét. Némi egyszerűsítéssel azt is mondhat­nánk, hogy ez a könyv voltaképpen egy illúzió története. Csehszlovákia Kommu­nista Pártjának egykori vezetőjét szárma­zása valósággal predesztinálta arra, hogy a Marx és Lenin nevével fémjelzett, a társadalmi egyenlőség és igazságosság maradéktalan megvalósulását ígérő tanok hithű harcosa legyen. Eszmélésének éveit olyan momentu­mok határozták meg, amelyek életre szólóan kijelölték számára a társadalmi elkötelezettség kritériumait. Szülei, a szo­cializmus meggyőződéses hívei 1925-ben — Alexander négyéves volt ekkor — a Szovjetunióba költöztek, hogy részt ve­hessenek a megálmodott új világ építé­sében; a fiú fogékonysága a humanista pátosztól áthatott s a gigantikus propa­gandagépezet által sulykolt eszmék iránt érthető volt. Bár ő is látta a sztálini kollektivizálás következményeit, érzékelte a terror dermesztő légkörét, koránál fogva sejtelme sem lehetett a harmincas évek Szovjetuniójának történelmi valóságáról. A növekvő xenofóbia a meggyőződésé­ben egyébként rendíthetetlen apát arra késztette, hogy 1938-ban visszatérjen szülőföldjére: az ifjú Dubčeknek a hitleri Németország terjeszkedésének realitásá­val kellett megismerkednie. Családi hát­tere és neveltetése azok mellé állította, akik személyes szabadságukat és életü­ket is kockára tették a Szlovák Köztársa­ságban uralkodó rendszer elleni harcban. 1939-ben belépett a kommunista pártba: ehhez a meggyőződésen túl egyéni bátorság is szükségeltetett, s hogy való­ban bátor volt, azt a szlovák nemzeti felkelésben való részvétele is bizonyította. A második világháború eseményei sok emberhez hasonlóan benne is megerősí­tették a Szovjetunióba és az ott "megva­lósított" eszmékbe vetett hitet. Dubček így ír erről: "Természetesen csak ködös elképzeléseim voltak arra vonatkozóan, hogyan épül fel egy ilyen világ, s miként Alexander Dubček emlékiratai * fog majd működni. De a párt, amelybe az illegalitás idején tizenhét évesen beléptem, azt hirdette, hogy mindezt tudja... Hittem a szocializmus eszméi­ben... Készen álltam arra, hogy értelme­met, szívemet és egész telkemet az emberiség boldogabb életének szolgála­tába állítsam." A háború utáni években őszinte lelkesedéssel támogatta a CSKP politikáját; pártkarrierje felsőbb utasításra vette kezdetét, s 1949-ben a párt "aján­latát" tanácsos volt elfogadni. A lelkiisme­retes és megbízható funkcionárius pálya­futása lassan fölfelé ívelt, noha az ötvenes évek perei benne is kételyeket ébresztet­tek: "Az események menetéből megértet­tem, hogy a múlt valamennyi nagy ideáljához hasonlóan a szocializmus is ki van téve a rossz és tisztességtelen emberek részéről történő visszaélésnek. Maga az eszme azonban nem veszítette el számomra sem a nagyságát, sem a vonzerejét." Dubček — saját bevallása szerint — már az ötvenes évek közepétől a sztálinizmussal szembenálló reformiz­mus híve volt, ám cselekvési tere csak 1963-ban tágult ki, amikor Szlovákia Kommunista Pártjának első titkára lett, s a "liberalizmus" és a "szlovák nemzeti érdekek" védelmezőjeként léphetett fel a korlátolt és ókonzervatív Antonín Novotný ellen. A legizgalmasabb és legtanulságosabb fejezetek természetesen az 1968-ban történtekről vallanak. Dubček 1968. január 5. és 1969. április 17. között állt a CSKP élén, mondhatni, a történelmi "mérkőzés" mindkét "félidejét" "végigjátszotta". Lépé­seinek helyességét, szerepének jelentő­ségét azóta is vitatják, az azonban kétségtelen, hogy alakja okkal vált a Prágai Tavasz (egyik) szimbólumává: karizmatikus személyisége, a megmere­vedett államszocialista rendszer demok­ratizálása és humanizálása mellett őszinte kiállása a mai olvasóban is rokonszenvet ébreszt az "emberarcú szocializmus" megteremtésére irányuló kísérlet esendő hőse iránt. Jobbító szándékainál csak naivitása volt nagyobb. Hitt tervei sikeré­ben, s utólag is úgy látta: a megszállásig terjedő időszakban jól teljesítette feladatát. "Az én problémám abban állt — olvas­hatjuk az Akadályokon át című fejezetben —, hogy nem volt olyan kristálygömböm, melynek segítségével előre láthattam volna az orosz inváziót... Ma, csaknem huszonöt év távolából visszanézve sem látom, mit tehettem volna vagy mit kellett volna másképp tennem." Az augusztus 21-ét követő drámai időszakot illetően önkritikusabb, s bár mentegetni igyekszik a "normalizálás" és a "konszolidáció" első évében tanúsított defenzív, az érte lelke­sedő tömegek számára egyre érthetetle­nebb és kiábrándítóbb magatartását, a szembenézés bátorsága sem hiányzik belőle, s ő is leszögezi: "Lassan az alkalmazkodók közt találtam magam." De megalkuvásai s a "normalizátoroknak" tett szolgálatai ellenére sem állt át, a Prágai Tavasz eszményeinek megtagadására nem volt hajlandó. Egyetérthetünk Dubčekkel, hogy az adott körülmények között lehetetlen volt a neosztálinista restauráció tartós akadá­lyozása, ám tényként kell leszögeznünk: a nagyszabású reformkísérlet jelképévé vált politikus kényszerűségből bár, de tevőlegesen hozzájárult a nevével fémjel­zett "demokratikus szocializmus" felszá­molásához. Sokáig úgy tűnt, hogy a fanyar humorral felidézett belső száműzetés nyomasztó évei Dubček pályafutásának utolsó sza­kaszát jelentik majd, de a nemzetközi kommunista mozgalom sok gyászos sorsú szereplőjétől eltérően neki megadatott a történelmi elégtétel: megértve a véglete­sen anakronisztikussá és reakcióssá — ásatag kövületté — lett "létező szocializ­mus" összeomlását, az erőszakkal és fortéllyal összetartott szovjet blokk szét­hullását s a visszatérést hazája politikai életébe. Az 1989 után történtekről Dubček memoárjából már nem tudhatunk meg semmit. Alig három évvel a nagy fordulat után, 1992. november 7-én egy autóbal­eset következtében elhunyt. Az emlékirat szubjektív műfaj, az olva­sónak tanácsos némi bizalmatlanságot tanúsítania. Dubček állásfoglalásai és következtetései számos esetben vitára késztetnek, s ez így van rendjén. Nem célunk az eretnekké lett kommunista vezető méltatása, de mindenképpen ja­vára írhatjuk, hogy felismerte: a "lenini út" katasztrófához vezető zsákutca; életének nagy tragédiája, hogy az általa elképzelt szocializmus és a demokrácia szintézisé­nek megvalósítására irányuló kísérlete ugyancsak zsákutcának bizonyult. Ez azonban iránta érzett tiszteletünket nem foszlatja szét: a társadalmi igazságossá­gért, az emberi méltóságért folytatott harca korunk kiemelkedő személyiségei között jelöli ki a helyét. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 4 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents